Hű társunk volt századokon át – a szablya mindig ott lógott a magyarok oldalán

Ez az írás a magyarságnak – és vele együtt a keleti népeknek egészen Koreától a Kárpát-medencéig terjedő össznépességének – az egyik legikonikusabb, legjellemzőbb szálfegyverét: a szablyát mutatja be olvasóinknak. Honfoglaló őseink kézitusás harcaiknál jellemzően szablyával küzdöttek, s ez az időszak egészen az első világháborús időszakig elnyúlt. Elmondhatjuk tehát, hogy történelmünk, hadtörténelmünk állandó kísérője volt ez a szálfegyver, magyarként tehát mindenképpen érdemes jobban megismerkednünk vele.

„Vértől pirosló ősi kard, vigyázz, vigyázz, e népre” hangzik el a népszerű dalban, a Mária főhadnagy című operettben. Pedig ez tárgyi tévedés, hiszen a magyarságnak soha nem a kard, hanem a szablya volt a jellemző fegyvere.

Áttérve a költészetre, Petőfi Sándor is téved, amikor azt írja A magyar nemes című versében:

„Őseimnek véres kardja
Fogason függ, rozsda marja”

hiszen ebben az esetben is bizonyosan szablya és nem kard volt az, amit a rozsda mart.

Arany János pedig a Zsigmond királyunk idejében játszódó Rozgonyiné című balladájában következetesen kard kifejezést használ többször is, pedig minden bizonnyal – mint fegyverről – csakis a szablyáról lehetett szó:

„Félve tartod a nagy kardot
Remegő kezedben:”

„Súlyos a kard, de nehezebb
Százszor is a bánat;”

„Kardot is köt: bársony övre
Gyémántos fogantyút,”

„Jó Rozgonyi karja, kardja
Csinál néki utat.”

Úgy tűnik, a korábbi időszakokban sokkal pontosabban fogalmaztak az irodalmi munkákban a szerzők, hiszen Zrinyi Miklós így írta le, mit is jelent számára ez a kézifegyver:

„Nem irom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel, 
Ellenség vérivel,
Az én örök hiremet”

Hogyan írhatjuk le a szablyát?

A rövid irodalmi bevezetők után érdemes a tudomány nyelvén is megfogalmazni, mivel harcoltunk hosszú évszázadokon át, mit is nevezünk hivatalosan szablyának.

A szablya a szálfegyverek népes csoportjába tartozik, s egy rövid félmondattal itt először érdemes tisztában lennünk a szálfegyver definíciójával. A szálfegyverek bizonyos méretű kézifegyverek, de nem tartoznak a szálfegyverek csoportjába a tűzfegyverek, vagy a távolra ható fegyverek. Ezért nem szálfegyver például egy íj, számszeríj, parittya, vagy pisztoly. Ugyancsak nem tekinthetők szálfegyvereknek a tőrök vagy a kések sem. A szálfegyverek tehát olyan közelre ható fegyverek, amelyek rendelkeznek bizonyos hosszúsággal.

A szablya szúró-vágó fegyver, legfőbb jellemzője az enyhén vagy jobban hajlott – de nem görbe – penge. A sztyeppei népeknél enyhén hajlik, míg az indoiráni térségben jóval hajlottabbak a pengék.

A szablyapengének a domború részén van az éle, a végén van a hegye. A honlapító magyaroknál jelenik meg a szintén éles fokél, ez a szablya homorú, felső részének utolsó harmada vagy ötöde. A fokélnek elsősorban az alulról felfelé irányuló vágásoknál volt jelentősége. Mivel a fokéllel – ellentétben a penge domború, éles részével – soha nem hárítunk, ezért gyakorlatilag mindig megmarad élesnek.

A szablya pengéjének jellemzője a hajlottságának a mértéke. Míg egy egyenes karddal való szúrás esetén a sebcsatorna, gyakorlatilag a behatoló penge szélessége, a szablya esetén – mivel a penge ívelt, illetve fokéle is van – a sebcsatorna szélességénél a penge szélességéhez hozzáadódik az ív szélessége is, a behatolás mélységének függvényében. Vagyis a fokél nyitja a sebet szúráskor, ez által az ellenségnek okozott seb is jóval komolyabb lesz.     

A szablya pengéjét egy vagy két oldalt erősíti a pengevájat – de ez nem vércsatorna – ami statikailag erősebbé, de egyszersmind könnyebbé is teszi a szablyát.

A szablyát a harcosok mindig egy kézzel tartották, ezért természetesen kellett rendelkeznie egy olyan résszel is, ahol harc közben fogni lehetett a szablyát, ezt nevezzük markolatnak. A markolatot a markolatvasra szerelték fel. Ez a markolat végződhet markolatgombban, vagy markolatkupakban. Ezeknek az a funkciója, hogy nem engedi kicsúszni a fegyvert használója kezéből, hiszen ezeken a tenyértő egy kicsit meg tud támaszkodni.

A fegyvert tartó kéznek azonban védelemre is szüksége volt, ezt a funkciót töltötte be a keresztvas. A keresztvas kétoldalt lehet egyenes, vagy akár kissé a penge felé hajló. A keresztvas anyaga fém: vas, acél, vagy akár bronz. A XVI. században megjelenik a markolatkengyel a szablyáknál, ami már körben védi a harcosnak a kezét. A Kárpát-medencében 1845-ben vezetik be először a rendszeresített szablyán a markolat kosarat, ami már a szúrástól is védett. Érdekesség, hogy az utolsó szablyatípus, amit nagyobb számban gyártottak a magyar lovasság – pontosabban az osztrák–magyar lovasság – számára az 1904-es a karpaszományosok és a lovasság számára rendszeresített huszárszablya. Ennek már szintén kosara van.

Különbség a kard és a szablya között

A szablya enyhén vagy jobban ívelt pengéjű, míg a kard mindig egyenes. Bár ez a jelentős eltérés, ezekre a fegyverekre a szóhasználatunk egyrészt nem következetes, másrészt időről időre változhat. De ezen kívül van még egy nagyon jelentős, a múltban gyökeredző ok. Ugyanis a 700-as évek elején – amikor Európában a lovasnomád népek által megjelent ez a fegyver – a latin már egy holt nyelv, így a latinban nem létezik külön kifejezés, külön szó a szablyára. Ezért minden későbbi fordításban az egyszerűség kedvéért a szablyára simán a kard kifejezést használták.

A kard és szablya összehasonlításánál figyelembe kell venni azt is, hogy, az ívelt pengék elkészítése – vagyis az anyag ilyenre kovácsolása – nyilván a fegyverkovácsnak egy kissé nehezebb munkát ad, így nagyobb szaktudást is igényel. 

Harc közben az egyenes pengéjű kard, ha éles, nyilván vágni fog, de inkább üt, mintsem hasít. Az ívelt pengénél az ív mentén, a hasító-metsző hatás nyilván nagyobb lesz, így mélyebb és hosszabb sebet tud ejteni. Ha a markolat az ellenkező irányba hajlik – tehát enyhén S betű, szinuszgörbe alakú – akkor ezzel ezt a metsző-hasító hatást tovább növeljük. Ha megnézzük honalapítóink szablyáját, mindegyik ilyen struktúrájú, tehát az egyik irányba hajlik a penge, egy kicsit ellenkező irányba pedig a markolat. Megjegyzendő, az 1904-es szablya szintén ugyanilyen.

Mi tettük népszerűvé a világban a szablyát

A szablya megjelenése alapvetően a magyarok vándorlásához, Európában való megjelenésünkhöz – bár a kettős honfoglalás elmélete szerint alapvetően az akkor már itt élő onogur avarok is magyarok – köthető, ezt jelentős nemzetközi régészek is elfogadják. Ekkor a lovasnomád népek még ugyan elvétve használnak egyenes kardot is, de ekkor már a szablya a meghatározó fegyverük.

Honfoglalásunk után a környező népek is átveszik használatra ezt a fegyvertípust, bár igaz, hogy például a lengyeleknél, csak évszázadok múltával terjed el igazán.

Történelmi érdekesség, hogy a szablya nyugaton való elterjedése az elbukott magyar szabadságharcok utáni időszakokhoz köthető. Amikor a XVIII. század elején Nyugat-Európában megszervezik a huszárezredeket, azokat mindenütt a Rákóczi szabadságharc leverése után külföldre menekült magyarokra bízzák. A francia huszárezredeket Bercsényi László és Eszterházy László, az orosz ezredeket – Nagy Péter cár idejében – Máriássy László, a poroszokat Dabasi Halász Zsigmond és Székely Mihály szervezi. Különböző országok, másféle katonai szervezettség, azonban egyöntetűen mindegyikre jellemző, hogy huszáralakulataik harc közben szablyát használnak.

Sőt, amikor az Amerikai Egyesült Államok hadserege létrejön, az amerikai lovasság megalapítója, Kováts Mihály, karcagi születésű magyar huszárezredes lesz, a katonákat pedig szablyákkal fegyverzik fel.  Érdekesség, hogy délen, Mexikóban – mivel az ottani lovasság spanyol hagyományokon jött létre – kardot viselnek a lovas katonák. Ugyanígy északon, Kanadában is a kard terjedt el a lovas csendőrök, lovas katonák között, mivel ott pedig angol mintára szerveződtek a katonai egységek.

Milyen méretekkel rendelkezik egy szablya?

A múltbéli szablyáknak mind a szélességük, mind a vastagságuk, mind a hosszúságuk különbözik. Ez annak a függvénye, hogy abban az adott korszakban vagy az adott térségben mennyire használtak a harcok alatt védőfelszerelést, és azok milyen típusúak voltak. Nyilván, amikor a páncélozottság foka magas, akkor a szablyáknak a szélessége, a hossza, a vastagsága nagyobb, mivel olyan fegyver kellett, amely hatásos a páncélos katonák ellen is. Amikor a páncélozottság foka csökken, akkor a szablyák szélessége, vastagsága – legtöbbször a hossza is, bár az kevésbé – csökkenni fog. Ez jól megfigyelhető a XVI. századi végvári vitézek fegyverzetén, amikor a szablyák szélesek, és a fokél is kiszélesedik. Ennek oka, hogy egyre jobbak a védőfelszerelések, mind a török, mind a nyugati seregeknél. Amikor viszont a védőfelszerelés csökken – a napóleoni idők után már csak a vérteseken van páncél –, már nem indokolt a széles, vastag pengék használata, ezért ezek a mutatók is csökkennek.

Mennyire nehéz dolog volt a kardforgatás?

Az alcímben feltett kérdés természetesen a szablyával való harcra vonatkozik, de érdekes módon, olyan kifejezése nincs a magyar nyelvnek, hogy szablyaforgatás, így ezt egy sokkal közkeletűbb kifejezéssel pótoltuk.

Ha tehát a legfontosabb jellemzőit vesszük sorra a szablyáknak, akkor egyről semmiképpen nem feledkezhetünk meg, ez pedig a fegyver súlya. Egy átlagos – közepesen hosszú és széles – fegyver súlya 80-85 dekagramm. Egy ennél nehezebb is, csak valahol egy kilogramm körül lehetett. Semmiképpen nem súlyosabb, hiába is jelennek meg erről sokszor téves adatok. Ez volt a fegyver nehézségének észszerű határa, hiszen ezeket a fegyvereket nem csak forgatni kellett csata közben, sokszor le is kellett sújtani velük. S könnyen belátható, hogy egy ennél sokkal nehezebb fegyverrel, még egy erős ember sem tudott volna sokáig harcolni.

Ennek igazolására egyébként napjainkban elvégeztek egy kísérletsorozatot. Egy 85 dekás szablyával négy-hat percig lehet folyamatosan párbajt vívni, de már ez is meglehetősen fárasztó. Ha pedig úgy állították össze a próbát, hogy tizenkét percig kell vívnia valakinek váltott ellenfelekkel, akkor még egy erős, jó vívó is annyira elfáradt a tizedik perc tájékán, hogy még egy gyengébb ellenfél is le tudta győzni. Az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola edzései már a kilencvenes évek közepén a gyakorlatban is alátámasztották ezt a tényt.

Ebből következően azt gondolnánk, hogy emiatt egy hosszabb csatában senki nem tudta megállni a helyét, de ez nem így van. A sztyeppei hadviselésnek ugyanis az volt a lényege, hogy elődeink lerohanták az ellenfelet, majd színlelt módon megfutamodtak, csapdát állítottak, majd újra támadtak. Ezzel nemcsak az ellenség zárt alakzatát zilálták szét, de nem kellett folyamatosan forgatniuk a szablyájukat, így a karizmuk időről időre kissé pihenni tudott.

A tűzfegyverek fejlődésével a szablya elvesztette jelentőségét

Ha időrendben nézzük a dolgokat, a magyar hadseregben még az első világháború kitörésekor is egyes egységeknél rendszeresített fegyver volt a szablya. A huszárság a derekán viselte ezt a fegyvert, viszont ekkor már nekik is a főfegyverük a karabély volt. A Nagy Háború elején a huszárság még több lovas összecsapás során használt szablyát, de ezt követően a modern lőfegyverek: géppuskák, aknavetők elterjedése miatt nagyobb alakzatban ekkor már nem vetik be a lovas huszárokat. Ennek ellenére találunk olyan hőstetteket, amelyeket a szablyával harcoló huszárok hajtottak végre. Maderspach Viktor a Kárpátok híres kommandósa, aki élen járt 1916. szeptember végén, október elején Petrozsény visszafoglalásában, a betörő oláh csapatok ellen szablyás lovasrohamot hajtott végre a város főutcáján. Egy hónappal később pedig egy Craiova melletti kisvárosban szablyával verték vissza a magyar csapatok egy román elit egység lovasrohamát, akik viszont – figyelemre méltó érdekesség – dzsidákkal voltak felfegyverkezve. De ezek a hősies fegyvertények sem változtatják meg azt a tényt, hogy a huszadik században már a tűzfegyverek határozták meg a hadviselések módját, eredményességét – így a szablya, mint fegyver, teljesen háttérbe szorult.

Végezetül meg kell jegyeznünk, hogy a 48-as huszárjaink – akikre oly büszkék lehetünk, s akiknél sokszor említik tévesen a huszárkard kifejezést – szintén nem karddal, hanem szablyával szálltak szembe a hazánkra törő osztrák és orosz csapatokkal.

Ezúton is köszönjük Hidán Csaba történésznek, egyetemi oktatónak, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola alapítójának, harcművészet-oktatónak a szablyáról készült anyagunk szakszerű és hiteles összeállításában nyújtott nélkülözhetetlen segítségét.