Ősi magyar fegyver volt a betyárok kezében – a fokos

Amikor meghalljuk azt a szót, hogy fokos, rögtön a betyárokat, a betyárvilágot azonosítjuk vele. Ez a fegyver azonban már ott szerepelt sztyeppei őseink eszköztárában, végigkísérte hadtörténelmünket egészen az első világháborúig, hiszen még ennek időszakában is rendszeresített közelharcfegyver volt egyes magyar egységeknél.

Mit is értünk fokos, fokosbalta alatt? 

A fokosbalta az ütő-vágó fegyverek típusába tartozik, ezen belül is közép-európai, illetve sztyeppei eredetű, lovasnomád fegyver. Két fő része van: a fanyél, illetve a fémből készült fej. Egy fokosbaltának a súlya általában 33 és 45 dekagramm között változott, a nyelük 110–130 centiméter hosszúságú volt.

A nyél elkészítéséhez legjobb a somfa, de mellette készülhet még kőrisfából, gyertyánból, sőt a XIX. század óta – ekkortól Európában elterjedtté vált az akác – akácfából is. Lényeg, hogy az anyaga keményfa legyen, amely emellett még ruganyos is.

Az ütőfejnek az anyaga kezdetben bronz volt, később már kizárólagosan vas, illetve acél. A XVIII. században – általában a parasztembereknél – megjelenik a rézfokos, amit aztán később klasszikusan a betyárok is elég gyakran használnak. Ezt a tényt, egy pásztordal is megjeleníti ekképpen:

„Rézfokosom vágom a gerendába.
Aki legény, vegye ki, azt csak betyár teheti” 

Fontos viszont megjegyezni, hogy a harci fokosbalták nem rézből, hanem kizárólag acélból készültek.

A fokos két része, a fej és a nyél, ők mindig együtt járnak

A fejet és a nyelet mindig nagyon szorosan kellett egymáshoz rögzíteni, s erre a szegecselés – és sohasem a szegelés – volt a megfelelő mód. A szegecselésnél a fém támasztóéket szegecselték a nyélre, majd mind a két oldalon elütötték a szegecs fejét, ez így szilárd rögzítést biztosított. Ha mégis száradt kicsit a fa nyél, és lazult a kapcsolat, néhány újabb ütés a szegecsre ismét fix állást biztosított a fejnek. Előfordult, hogy a még stabilabb rögzítés érdekében nyéltámasz – ez egy két oldalt lelógó nyúlvány, ami rásimul a nyélre – is volt a fokos fején. 

Tehát az csak egy tévhit, hogy a harcos akár a zsebében is hordhatta a fokos fejét, elég lett volna, ha azt a harc előtt gyorsan ráhúzza a nyélre, és így már képes is lett volna harcolni. Hiszen mennyire lenne megbízható fegyver egy olyan fokos, amelynek harc közben lesújtáskor elfordulhatna, rácsapáskor pedig az ellenség védőfelszerelésében maradhatna a feje?

Egy fokosnak nincs hüvelye, így a hordása is egyedi

A közhiedelemmel ellentétben – bár néhány film ezt sugallta – akik használták, soha nem dugták be az övükbe a fokost, hanem az övhöz kapcsolódó kis bőrszíjon lévő hordkarikán hordták. A betyárok a vállhoz közel, a szűrjükön is hordtak ilyen hordkarikát, ide a fokoson lévő akasztókampót rögzítették.

Fegyver és munkaeszköz egyaránt

Gyakran említjük a fokost, mint fegyvert, de a fokos, nemcsak fegyver, hanem – mint az ütő-vágó fegyverek, eszközök nagy része – éppen úgy alkalmazható munkaeszközként, mint fegyverként.

A messzi múltba visszatekintve azt lehet ezzel kapcsolatban elmondani, hogyha a régészek egy fokosfejmaradványt találnak egy sírban valamelyik ásatás során, akkor azt a szerint sorolják a fegyver, vagy munkaeszköz kategóriába, hogy még mit találnak mellette. Ha a sírban mellette még nyílhegy, kopjahegy, esetleg szablya is található, akkor az itt talált fokosmaradvány is fegyver volt egykor. Ha viszont mellőle egy késpenge, egy egyszerű vascsat, egy tűzcsiholó kerül elő, ez esetben a lelet éppen úgy lehetett valamikor munkaeszköz, mint önvédelmi fegyver.

A pásztorok fokosa csordaterelés közben is jó szolgálatot tehet önvédelemben, a nyáj megvédésében, emellett tűzifaaprításra, kisebb akadályok eltávolítására is alkalmas, tehát itt is megjelenik a kettős funkciója.

A fokos a magyarok fegyvere, végigkíséri hadtörténelmünket

A fokosbalta, mint fegyver – s természetesen, mint munkaeszköz is – jellemzően csak a magyaroknál fordult elő.

A XVI. század végén a lengyelek is elkezdték használni magyar minta alapján, és ez leginkább Báthory István személyéhez köthető. Ő először erdélyi vajda volt, de később lengyel király lett, és ekkor sikeres hadjáratot vezetett az oroszok ellen, amelyben magyar hadak is részt vettek. Ekkor a magyar katonák kezében fokos volt, ezt a fegyvert átvették a lengyelek is, és a XVII. században már ők is használták.

De a fokos elsősorban sztyeppei lovasnomád fegyver, s mivel a magyar egy sztyeppei eredetű nép, ezért a magyaroknál egészen a honalapítástól kezdve, a középkoron át, majd a török hódoltság alatt, és később a XVII- XVIII. században is megtaláljuk. 1848-ban a 13. Hunyadi-huszárezrednek a rendszeresített fegyvere, és Rózsa Sándor betyárserege is használta.

Az első világháborúban Nagy Pál tábornok, és a 40. honvéd gyaloghadosztály nevéhez fűződik a fokosbalta hivatalos bevezetése a magyar gyalogezredeknél. Ő 1915 szeptemberében adta le a rendelést a fegyvermestereknek, felhívta őket, hogy dolgozzanak ki prototípusokat. Decemberre el is készült négy alaptípus, azokat legyártották és elláttak vele három gyalogezredet. 1916. január 16-án Rarancze és Toporoutz térségében használták először a keleti fronton ezeket a fegyvereket, és ott olyannyira sikert arattak, annyira megkedvelték a katonák, hogy elnevezik rohamfokosnak, lövészárokfokosnak, és az első világháborúban ez is marad a hivatalos elnevezése.

Ábrázolásokon is megjelent, például a kőszegiek sapkajelvényként fokost használtak, illetve a tábori levelezőlapok pecsétjén is többször találkozhatunk fokosbaltával. Természetesen a modern lőfegyverek korában a fokos már csak a közelharcban, lövészárokharcban volt hatásos. A két világháború között a honvédelmi kiképzésnél a leventék még gyakoroltak fokossal, de az már inkább csak gyakorlat volt, a honvédségnél ekkor már nem volt rendszeresítve.

Ezt a fegyvert jellemzően a betyárok használták

A bevezetőben említettük, hogy már honfoglaló őseinknél is ott volt ez a fegyver, s volt időszak, amikor a magyar honvédek egy részénél is rendszeresítve volt, de a köztudatban a fokosbalta mindenképpen a betyárokhoz köthető. Ennek oka a XVIII-XIX. századi történelmünkben kialakult helyzetnek köszönhető, amikor valóban ez volt a betyárok jellemző harci eszköze. Olyannyira jellemző rájuk, hogy nincs olyan betyárábrázolás, ahol ne lenne a betyárok kezében, esetleg a szűrükre akasztva, vagy nekitámasztva a közeli fának egy-egy fokosbalta.

Nem csak a szegények kezében volt ott

A betyárábrázolások mellett – ha nem is túl gyakran – hatalmasságokat is ábrázoltak fokossal. Az egyik Esterházy főnemest, aki dunántúli főkapitány volt, például ezzel a fegyverével ábrázolták, de van olyan perzsa királyábrázolás is – a Szászánida-korszakból –, amelyen az uralkodó egyik oldalán kardot, a másikon pedig fokost látunk. Van olyan szöveg is a múltból, amiben leírják, hogy Bezerédj Imre ezeres kuruc főkapitánynak fokos a fegyvere, sőt olyan kép is, amin Thököly Imrét ábrázolják fokossal a kezében.

Már a magyarok megjelenése előttről is vannak érdekes emlékek 

A fokos a sztyeppei népekhez köthető, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Hidán Csaba régésznek 2021-ben, Mongóliában, a Régészeti Intézet hűtőkamrájában lehetősége volt kézbe venni egy több ezer éves fokost – ez valamikor Krisztus előtt 2400-2600-ban készülhetett –, amelynek még a fából készült nyele is viszonylag épen megmaradt.

A magyarokon kívül a fokost használták a szkíták – talán ők elsőnek – és az avarok is, Erdélyben rengeteg olyan régészeti leletet tártak fel ebből a korból, amelyben fokosmaradványokat is találtak. 

Egy vagy két kézzel is használhatták – de mindenképpen hatásos volt a harcban

Ha felmerül az a kérdés, hogy fokost a harcokban, egy kézzel, vagy két kézzel fogták, arra azt a választ adhatjuk, hogy ezt a helyzet döntötte el, vagyis mindkettő előfordult.

Ha a nyél olyan 130 centiméter hosszú volt és kizárólag gyalogos használta, akkor egyértelműen kétkezes az alkalmazása. Ha viszont lovas harcos használta, akkor vágtában egy kézzel jobban lehetett használni, de ha a lovasok már összekeveredve, közelről harcoltak, akkor lehetett akár két kézzel is fogni a fegyvert.

Abban a korban, amikor nincs erős védőfelszerelés a katonákon, a fokosbalta feje olyan 33-35 dkg-os. Egy ilyen súlyú fokosnál – aminek a nyélhossza mondjuk 130 centiméter –, ha két kézzel fogja, és meglendíti a harcos, hatalmas energia szabadul fel. S mivel ez az energia az érintkezéskor egy kis felületre fog összpontosulni, így ahová lecsap, ott mindent szétroncsol. Egy ilyen fokos fej a becsapódáskor ripityára töri a vállcsontot, cafatokra tépi a térdet, beszakítja a koponyát.

A nyél hosszát a praktikum határozta meg, ha harcolni akarunk vele, akkor legalább 110-120 centiméterre szükség van. Ugyanis, ha az ellenfélnek szablyája vagy kardja van, akkor, ha nagyon rövid a nyél könnyen elérheti a fegyverével – mivel a fokoson nincs kézvédő – a csuklót, ujjakat, alkart. Ha viszont a megadott méretnél hosszabb, akkor az már nem praktikus, hiszen nagyon nehézkes lenne vele harcolni.

Érdekesség még, hogy lovasharcnál nem lesújtani nehéz vele, hanem lesújtás után kivenni az ellenségből. Ha vágtában sújt le valaki az ellenségre, még a 33 grammos acélfejjel is úgy be lehet ütni egy páncélsisakot, hogy az beszakítja azt. Viszont a beszakadt sisakból nehéz lenne akkor visszavenni, ha a csőrszerű rész egyenes lenne, éppen ezért azt mindig kissé íveltre formálták. Ha pedig a kalapácsos végével sújtanak le, akkor – a jobb visszavétel miatt – szerencsésebb, ha az nem teljesen hegyes, hanem gömbölyített végű.

A fokos támadó és védekező fegyver is egyben

A fokos támadás mellett a védekező harcban is használható, de akkor igazán hatásos, ha a fokossal harcoló viszonylag gyorsan fel tud lépni támadólag, és hamar be tudja fejezni a küzdelmet. A hosszú elhúzódó védekezés, az inkább az ellene szablyával, vagy karddal harcolónak kedvez, egyebek mellett azért is, mert a fokoson nincs keresztvas, ami védené a kezet. Így az esetleg lecsúszott vágások könnyen meg tudják sebezni a kezet, vagy az ujjakat.

A franciák is megcsodálták a hatását

A nyugati hadseregekben gyakorlatilag nem használták ezt a fegyvert, s hogy mennyire ismeretlen volt ez a számukra, arról egy érdekes történet szól a napóleoni időkből.

Amikor Napóleon seregei összecsaptak az Osztrák Császárság erőivel, a harcokat szinte mindig a francia gyalogság döntötte el, a csatákat rendszerint a franciák nyerték. Viszont nagyon sokszor voltak olyan lovas összecsapások, amelyben az osztrák oldal diadalmaskodott. Ennek az volt a magyarázata, hogy az osztrák oldalon harcoló magyar huszárok az ütközetekben fokosbaltával is harcoltak, s főleg az itáliai hadszíntéren olyan sikereket értek el, amikről még a francia tábornokok és az olasz alkirály is elismerően nyilatkoztak.

Egy-egy ilyen összecsapás után mikor a csatatér végül mégis a franciák kezén maradt, az elesett francia vértesek sisakján, mellvértjén bajtársaik kis kerek lyukakat találtak. Elkezdték keresni a hullákban a golyót, de sehol nem találtak lövedékeket. Azután, amikor a roncsolásokat jobban megvizsgálták, rájöttek arra, hogy azokat nem golyó okozta, hanem egy fanyélre rögzített, egyik oldalt kis baltafejjel rendelkező, másik oldalt kis hajlott, görbe, kalapácsfej alakú fegyver. Ezzel a fegyverrel – a fokossal – mértek halálos csapásokat a francia vértesekre a magyar huszárok. Persze a franciák nem tudták mi ennek a fegyvernek a neve, ezért a Napóleonnak szóló jelentésben csak annyit írtak: „Nem tudjuk, mi ennek a fegyvernek a neve, de nagyon rossz ellene harcolni.”

Ezúton is köszönjük Hidán Csaba történésznek, egyetemi oktatónak, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola alapítójának, harcművészet-oktatónak a fokosról készült anyagunk szakszerű és hiteles összeállításában nyújtott nélkülözhetetlen segítségét.