Nyolcvan éve, 1946. január 10-én végezték ki Bárdossy László miniszterelnököt

Dr. bárdosi Bárdossy László 1890. december 10-én született Szombathelyen. Budapesten és Párizsban folytatta jogi tanulmányait, 1913-tól a kultusz-, 1922-től a külügyminisztériumban töltött be különböző beosztásokat. 1930-ban a londoni követségünk tanácsosává, 1936-ban bukaresti követté nevezték ki. Kiemelkedő felkészültségével, tudásával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1940-ben, a magyar–román tárgyalások kudarca után a román kormány Német- és Olaszországot kérje fel döntőbíráskodásra. Az eredmény, amely a 2. bécsi döntés néven vált ismertté, Észak-Erdély és Székelyföld visszatérését jelentette hazánknak. Kása Csaba történész írása.

1940 januárjában gróf Csáky István halála után külügyminiszterré, majd gróf Teleki Pál öngyilkosságát követően 1941. április 3-án miniszterelnökké nevezte ki Horthy Miklós kormányzó. Utóbbi tisztét a külügyi tárcával együtt látta el. 1942. március 7-én lemondott, utána számottevő politikai szerepet nem játszott. 

1945 elején a front közeledtével Németországba költözött, majd beutazóvízumot kért és kapott Svájcba. Később onnan családjával együtt kiutasították és Németországba toloncolták, ahol az amerikai megszálló hatóságok letartóztatták. Október 3-án szállították többedmagával Magyarországra, és adták át a „politikai rendőrséget” vezető kommunista Péter Gábornak.

A szovjet fegyverek árnyékában szerveződő „demokratikus” hatalom önmagát az ellenforradalmi rendszer ellentettjeként határozta meg. Az általuk építendő társadalom szociálisan igazságos lesz, és állandó fejlődést fog eredményezni az országnak – hirdették. Ennek hihetőségéért be kellett bizonyítaniuk, hogy a Horthy-korszak csak rosszat hozott. A tétel igazolásához felhasználták a győztesek által elvárt igazságszolgáltatási eljárásokat, a háborús részvételért felelős személyek felelősségre vonását. Valentiny Ágoston, az Ideiglenes Nemzeti Kormány igazságügyminisztere szerint a politikai bűnök megtorlását kérlelhetetlen szigorral kell végrehajtani, és meg kell akadályozni, hogy a „társadalomra káros elemek” a jövőben újra működésbe lépjenek. Vagyis nemcsak a „demokratikus” rendszer legitimálását várták el az elkövetkezendő perektől, hanem a régi elitnek a politikai életből való kiiktatását is.

Ehhez létrehozták a népbíróságoknak elnevezett politikai bíróságokat. Ennek a tanácsait hivatásos bíró vezette, a „demokratikus” pártok és a szakszervezet által delegált politikusok szavaztak a bűnösség kérdésében.

A fentiek alapján nem véletlen, hogy az első államférfi, akit népbíróság elé állítottak, Bárdossy László volt. Hiszen a Horthy-korszak „főbűne” a Szovjetunió elleni háborúban való részvétel volt. A hadiállapot Bárdossy miniszterelnöksége alatt állt be. Tehát az ő elítélésével a korszak szovjetellenes politikáját – itt természetesen nem beszélve a Molotov–Ribbentrop-paktum alatti baráti időszakról – is negatívan lehetett értékelni. Ez volt a per politikai indítéka.

A vádirat hat pontjának lényege: első a Délvidék visszacsatolásában való részvétel, a Szovjetunió „megtámadása” és az Egyesült Államok elleni hadüzenet; második a miniszterelnökége utáni politikai tevékenysége; harmadik az újvidéki vérengzés eltűrése; negyedik három elmondott beszéde; ötödik egyes jogszabályok meghozatalában való részvétele; hatodik pedig azt rótta fel Bárdossynak, hogy nem akadályozta meg az országban tartózkodó, nem magyar állampolgárok Galíciába való kitoloncolását 1941-ben.

A vád tarthatatlanságát és az ítélet politikai – azaz jogilag megalapozatlan – voltát Jaszovszky László tanulmányaiban és könyvében, amelyeket csak ajánlani tudunk olvasóinknak, bemutatta.¹ Most csak egy részletre szeretnénk rámutatni. A mai napig tartja magát az az álláspont, hogy Bárdossy „hadat üzent a Szovjetuniónak”, vagy „bevitte Magyarországot a második világháborúba”. Nem, ez nem így történt. A magyar kormány 1941. június 23-án – a német támadás után – kizárólag a diplomáciai kapcsolatot szakította meg a Szovjetunióval. Ez a szovjet követet meglepte, és beismerte, hogy hadüzenetre számított. A német követ a hivatalos értesítés átvételekor azt mondta, ez volt a legkevesebb, amit a magyarok megtehettek. Az olasz követ pedig kormányának utasítására hivatkozva közölte, hogy a magyar hadüzenet elmaradása mind Berlinben, mind Rómában kínos benyomást keltett. 

A kormány szándéka, és lépésének szövetségesei részéről történő értetlen, de nem ellenséges fogadása talán lehetővé tette volna a hadba lépés elmaradását. Azonban június 26-án Rahó közelében egyértelműen szovjet repülőgép-támadás ért egy vonatot. Ugyanaznap történt Kassa máig tisztázatlan, nagy valószínűséggel ugyancsak a Szovjetunió részéről bekövetkezett bombázása. A kormány megállapította, hogy provokálatlan ellenséges támadás következtében – tehát a magyar kormány akaratán kívül fekvő okból – a Szovjetunió és Magyarország között háborús állapot állt be. Az utólagos képviselőházi bejelentés is ugyanezt tartalmazta. A miniszterelnök pontosan a következőket mondta, miután ismertetésre került a szovjet légierő tevékenysége: „A Ház elnöke [az előbb] méltó szavakkal bélyegezte meg a Szovjet népjogellenes és minősíthetetlen támadását. A magyar királyi kormány megállapítja, hogy e támadások következtében Magyarország és a Szovjet-Unió között a hadiállapot beállott.”²

Megjegyezzük, hogy az 1939-es választáson tizennégy kisgazdapárti és öt szociáldemokrata képviselő jutott be a parlamentbe. Egyikőjük sem tiltakozott a bejelentés kapcsán. 

A Bárdossy László elleni népbírósági per 1945. október 29-én kezdődött a Zeneakadémia nagytermében, ezerkétszáz fős közönség jelenlétében.³ Mindössze öt napig tartott, amelyből négy volt a tárgyalás, az ötödik az ítélethirdetés. A tanácsvezető Major Ákos, korábbi hadbíró volt. A kommunista párt által delegált népbíró pedig Apró Antal. Bárdossy kiemelkedő felkészültséggel, érveléssel szedte szét a vádat és bizonyította be annak megalapozatlanságát. A tárgyalás, az elvárásokkal szemben nem a korszak bűneit, hanem az akkori politika helyességét bizonyította. A jelen lévő Rákosi Mátyás mérgében ott is hagyta a tárgyalótermet, este magához rendelte a tanácsvezetőt, és eligazította: Rövid kérdésekre rövid válaszokat kell követelnie, vagy megvonni a szót a vádlottól. A korabeli poén szerint „Major jól védekezett Bárdossyval szemben.”⁴

Ennek ellenére a népbíróság a hat vádpontból ötben bűnősnek találta, az újvidéki vérengzéssel kapcsolatos vád alól azonban felmentette az egykori miniszterelnököt.  Mint kiderült – és ez a „szakmaiság” a teljes vádiratra jellemző – Bárdossy előzetesen nem tudott a délvidéki akcióról, végrehajtása nem tartozott a hatáskörébe, és amikor tudomást szerzett róla, ő kezdeményezte a vizsgálatot. Az ítélet nyilvános, kötél által végrehajtandó halálbüntetés volt. Bárdossy kirendelt védőjét felmentette további tevékenysége alól, az ítéletet tudomásul vette és haladéktalan végrehajtását kérte.

Major Ákos azonban a „védő” bizalmas közléséből már előzőleg értesült arról, hogy Bárdossy belenyugszik az ítéletbe. Azonban a hatalom nem akarta, hogy a legfontosabbnak tartott háborús bűnös pere első fokon lezáródjon, azaz szükségesnek gondolták a felsőbb bírói fórumon való megerősítését. Ezért a tanácsvezető megkérte az ügyészt, hogy az újvidéki vádpontban hozott felmentés miatt fellebbezzen. A védő, pedig annak ellenére, hogy a vádlott felmentette további tevékenysége alól, csatlakozott a fellebbezéshez és kegyelmi kérvényt terjesztett elő. Így Major kihirdethette, hogy az ítélet nem jogerős.

Másodfokon a Népbíróságok Országos Tanácsa tárgyalta az ügyet. Elnöke Bojta Béla volt, akit kinevezése előtt az igazságügyminiszter, Valentiny Ágoston 1945. február 22-én a következőképpen igazított el: 

„Magad is sértettje vagy az elmúlt időknek, tehát tudod azt is, miben áll a fájdalom, és hogy lehet azt kiegyenlíteni.”⁵ 

Ennek megfelelően Bojta semmit sem bízott a véletlenre, olyan bírót be sem választott a tanácsba, aki előre nem vállalta a halálos ítélet megerősítését úgy, hogy a peranyagot előzetesen nem is ismerte.⁶ Zárt tárgyalás után, 1945. december 28-án hagyta helyben a Bojta-tanács az első fokú ítéletet. Az indoklásban további politikai kommentárokat fűzött hozzá, és kifogásolta, hogy az ítélet nem tartalmazta a vagyonelkobzást is.

Az államfői jogok egy részét ideiglenesen gyakorló Nemzeti Főtanács 1946. január 8-án a kegyelmi kérvényt elutasította. Három pártdelegált tagja volt akkor: Varga Béla a kisgazda-, Szeder Ferenc a szociáldemokrata és Rajk László a kommunista párt részéről. Varga Béla nem vállalta a halálos ítélet jóváhagyását és lemondott.⁷ Helyét Nagy Ferenc, későbbi miniszterelnök foglalta el. Ebben az új összetételben utasították el a kegyelmi kérvényt.

Másnap, január 9-én Major Ákos ismertette a határozatot Bárdossyval, és kihirdette, hogy az ítéletet 24 órán belül végre fogják hajtani. Este 9 óra körül közölték vele, hogy a Nemzeti Főtanács az ítélet végrehajtását golyó által rendelte el teljesíteni.

A sajtó tudósításai több mindent elferdítettek, meghamisítottak a volt miniszterelnök utolsó estéjéről és kivégzéséről, azonban fennmaradt Werner Alajos szombathelyi egyházmegyei pap – aki ezt az időt utolsó lelkipásztori szolgálatot végezve mellette töltötte el – két levele, amelyekben beszámolt erről. „A Gondviselésben és Isten akaratában a vértanúkat és szenteket jellemző keresztény fölénnyel és mosolygós lélekkel nyugodott meg” – írta le a szemtanú.

Majd a következőképpen folytatta az 1946. január 10-én reggel fél kilenc körüli kivégzés leírását: „Elkísértem a vesztőhelyre is, ott is a legnagyobb lelki nyugalommal és fölénnyel viselkedett. Áhítattal, szeretettel megcsókolta a keresztet, melyet én nyújtottam neki, és félhangosan mondta: »Jézusom, irgalom!« Ezután kiáltotta érces, harsány hangon, úgy, hogy az egész tömeg megértette: »Istenem, szabadítsd meg Magyarországot ezektől a banditáktól!« Ezután dördült el négy csőből a halálos lövés, ő kereszttel a kezében esett össze, a kereszt a mellére hullt, én pedig ott térdepeltem mellette.”⁸

A hozzátartozók kérésére a holttestet január 14-én Werner Alajosnak kellett volna eltemetnie, azonban azt ismeretlen tettesek még a kivégzés estéjén ellopták, a fogház elöljárósága pedig megtagadott minden tájékoztatást. Feltehetőleg azért, hogy a családja ne tudja eltemettetni, a sírjánál ne lehessen megemlékezni róla, ne válhasson az zarándokhellyé. Következő levelében Werner Alajos kissé bővebben leírta a kivégzés lefolyását és a holttesttel elkövetett bűntettet azzal a kiegészítéssel, hogy a földi maradványok még addig sem kerültek elő. „Mielőtt érte jöttek volna a kivégzésre, karinget és stólát vettem fel, keresztet adtam a kezébe, és az »in articulo mortis« pápai áldást adtam reá. Természetesen – talán említenem sem kellene –, hogy mindezt, épp úgy, mint az éjjeli áldoztatást, teljesen egyedül, senkinek sem jelenlétében végeztük.

Ezután fegyveres őrök kíséretében elindultunk az udvarra, a kivégzési fórum elé. Én mindig mellette voltam. Az ítélet és átadás felolvasása után Bárdossy bátor léptekkel a vesztőhelyre lépett, én mellette. Ekkor a kezében tartott keresztet fölemeltem ajkához, megcsókoltattam vele és mondattam: »Mondd: Jézusom, irgalom!« – amit ő nagy áhítattal utánam is mondott. Erre én leléptem, 

ő harsány hangon kiáltotta: »Isten, szabadítsd meg Magyarországot ezektől a banditáktól!«

 – Erre a lövés eldördült, ő a földre rogyott, a kereszt a mellére esett, én melléje térdepeltem és imádkoztam az »in exspiratione«-t. Egy-két perc alatt kiszenvedett. […]

Legyen szabad mindjárt azt is jelentenem, hogy – bár a kivégzés előtt a rokonságnak engedélyt adtak arra, hogy a holttestet elszállítsák és egyszerűen eltemettessék –, mégis, mire erre került volna a sor, a holttestet nem tudták elszállítani és eltemettetni, mert már csütörtökön, vagyis a kivégzés napjának estéjén ismeretlen tettesek a holttestet ellopták és mindezideig nem került elő... ”⁹

Bárdossy Lászlóné belatini Braun Marietta is hasonlóan írta le férje kivégzését egy levélben, néhány érdekes adalékkal kiegészítve Werner Alajos közléseit. „A halálnemet mégis meg kellett változtatniuk az utolsó percben, mert a hóhérok nem vállalták, mihelyt megtudták, kiről van szó, de a kirendelt katonaság sem volt hajlandó a parancsot teljesíteni, ekkor 

a fogházőrök közül próbáltak önkéntes jelentkezés alapján négyet kiválasztani, de ezek közül sem jelentkezett senki, úgyhogy végül is négy »deportáltat« öltöztettek be fogházőrnek – ezek aztán vállalták. 

Illetve ezek közül is az egyik a levegőbe lőtt. Halála Werner Atya szerint azonnal bekövetkezett, három golyót kapott a szíve fölé, amelyek a szív működését azonnal megállították. […] Werner Atya ott térdepelt mellette, amíg az egybegyűlt csőcselék el nem hagyta az udvart – Ezek között ugyanis a felháborodás nagy volt az utolsó szavai miatt – és ameddig koporsóba nem tették. Megígérték, hogy a holttestét kiadják, de bizony szegénynek még a holttestét is ellopták, mai napig sem tudjuk, hol van.”¹⁰

A korabeli napisajtó a halálos ítélet okát, a kivégzést, illetve annak körülményeit másképp látta és értékelte. Zsolt Béla újságíró hosszas vezércikket jelentetett meg főként az egykori Galilei Kör tagjaiból álló Magyar Radikális Párt lapjában, a Haladásban, amelynek éppen ő volt a főszerkesztője. Ebben egyértelműen kifejtette az ítélet és a kivégzés okait, ezek: a megtorlás és a megfélemlítés. „Ne feledjük el – írta 1946-ban – mi sem: azok, akik Bárdossy Lászlóért láthatatlan gyászflort viselnek, még egyszer végigtámogatnák, végiglelkesednék, sőt végigcsinálnák mindazt, ami ebben az országban huszonöt éven keresztül s az utolsó években történt. Tekintet nélkül az erőviszonyokra, a tényekre s az esélyekre, még egyszer hajlandók lennének háborúba is vinni a nemzetet, ahogyan harminc év alatt osztályhazárdériából kétízben már megcselekedték, s még egyszer hajlandók lennének vállalni a gázkamra gyalázatát is!”¹¹ Végül egyértelművé tette, a társadalom többségének át kell állnia az új, „demokratikus” rend oldalára, és ezt, ha kell, terrorral is el fogják érni. „[…] azért is szükség volt Bárdossy László kivégzésére, hogy azok, akik ma még hősükké és mártírjukká fogadják, ráeszméljenek, hogy a demokrácia is tud erőt mutatni. Akik süketek az erkölcsi és értelmi érvekre, talán megtanulják tisztelni is a demokráciát, ha félnek tőle...”¹²

A kivégzésről a korabeli hírlapok propagandisztikus tudósításokat jelentettek meg, de még ezekből is sok mindent meg lehet tudni annak lefolyásáról és a közönségéről. Ugyanis az esemény nyilvános volt, és nagyszámú érdeklődő jelenlétében zajlott le. 

Megjelentek rajta az amerikai hadsereg újságírói és fotográfusai, az angol, orosz lapok képviselői, valamint a budapesti törvényszéki tudósítók is. „Közben innen is, onnan is szivárognak be az emberek az udvarra – írta a Kossuth Népe újságírója –, megtelnek a folyosók ablakai is. Hét óra után már annyi az ember az aránylag szűk fogházudvaron, hogy a rendőrség nem képes a kordont megvonni, ezért kiürítik az udvart és a folyosókat, majd a rendőrség négyzetalakú kordont von és félnyolc tájban igazoltatás után újra beengedik a közönséget, amely rohamszerűen igyekszik magának helyet biztosítani a rendőrkordon mögött.”¹³ Bárdossy utolsó imáját nem lehetett meg nem történté tenni, túl sokan hallhatták, ezért a lapok az elhallgatás vagy a ködösítés mellett döntöttek. Az előbbi újságíró így folytatta tudósítását az elítéltnek a homokzsákok elé vezetése és a kivégző osztag felállása után: „Feszült csend az egybegyűltek soraiban. Bárdossy valamit mond, hangját azonban már nem hallani […] eldördül a négy fegyver és Bárdossy László, az első magyar háborús bűnös, élettelenül dől oldalt a homokra. A lelkész letérdelt a holttest mellé és rövid imát mondott […] Az egybegyűltek megéljenezték a népi demokráciát és a népi igazságszolgáltatást.”¹⁴

A Világ szűkszavúbb volt, és amit leírt, abban is mellébeszélt. „Bárdossy két fogházőr és a pap kíséretében odalép a golyófogóhoz. Egyenesen megáll, szembenéz az ítéletvégrehajtásra felsorakozott négy fogházőrrel, fejét idegesen mozgatja, megcsókolja a feszületet, valamit maga elé mormol. Felhangzik a vezényszó, eldördül a négy fegyver.”¹⁵ Mintha a tőle két-három méterre álló hírlapíró semmit sem hallott volna. 

A Szabadság című demokratikus napilap említést sem tett arról, hogy Bárdossy bármit is mondott, kiáltott volna, a közönség ünneplését viszont hosszasan közvetítette:

„A fogházőrök Bárdossyt a homokzsákok elé vezetik. A kivégző osztag vezetője int a négytagú osztagnak, a fegyőrök felemelik puskájukat, céloznak, majd elhangzik a vezényszó:

– Tűz!

Eldördültek a fegyverek, Bárdossy tuskóként zuhant a keramitkockákra.

Ebben a pillanatban felharsant a közönség kiáltása:

– Éljen a Népbíróság! Éljen a demokratikus Magyarország.

A pap ezután imát mondott.

A fogházvezetőség közben parancsot adott arra, hogy ürítsék ki az udvart. […] A fogház előtt még mindig nagy tömeg állt, éltetve a Népbíróságot.”¹⁶

Az emigráns magyar sajtó később mártírként írt Bárdossyról, és a világ minden táján elterjedtek utolsó szavai. A Münchenben megjelenő Hungária című hetilapban Marschalkó Lajos 1849. október 6. vértanúitól kiindulva jutott el a kommunista uralom mártírjaihoz. 

„Száz arc, száz politika, de egyazon magyar mártíromság ez. Bárdossy, aki ellenáll a német nyomásnak, s mikor titokzatos erők besodorják a háborúba, odaáll az ezüstös ősz fejével a kivégző oszlop alá, hogy világgá kiálthassa: Isten, szabadítsd meg Magyarországot a szovjet banditáktól.”¹⁷

A Hídverők így írt róla: „A homokzsákok elé felemelt, büszke fejjel lépő Bárdossy László utolsó szavai ott parázslanak még minden igaz magyar lelkében! »Isten! Szabadítsd meg Magyarországot a banditáktól!«”¹⁸

Az Egyesült Államokban megjelenő Magyarság című hetilap 1955-ben számolt be részletesen a kivégzésről. Így írtak az utolsó imáról: „Uram, szabadítsd meg az országot ezektől a banditáktól! Bárdossynak ez utolsó, egymondatos fohásza azóta, tíz esztendeje visszhangzik a világon szétszórt magyarok fülében és ezrek, tízezrek, százezrek, milliók segélykérő fohásza lett.”¹⁹

Magyarországon a rendszerváltásig tudtunkkal nyilvánosan csak két említés történt Bárdossy utolsó szavairól – ezekről majd később –, egyébként pedig, mintha meg sem történt volna, senki nem vett tudomást róla. Ugyanis ahhoz, hogy cáfolják, le kellett volna írni a cáfolandó mondatot is. Azonban, amikor 1958-ban a Vádló bitófák című, nagy sikert aratott, s nyugaton kimagasló példányszámban elterjedt könyv is megemlítette,²⁰ valamit válaszolni kellett rá itthon is. Annyival intézte el a propaganda, hogy „a magyar emigráción belül is folyik a hitleri koncepció rehabilitációja és aktuális korrekciója”, a kötetben pedig „glóriát fonnak az összes háborús bűnösök feje köré”.²¹

Mindenképpen fel kell tennünk ezután a kérdést, tényleg elhangzott-e az imádság: „Isten, szabadítsd meg Magyarországot ezektől a banditáktól!” Tételezzük fel egy pillanatra, hogy ezt, az erről az elsőként tudósító Werner Alajos és Bárdossy Lászlóné, a miniszterelnök mártíromságát hangsúlyozandó, kitalálták. Az emigrációs sajtó pedig terjesztette. Ennek cáfolatához egyértelmű bizonyíték kell, ha lehet több is, a kivégzéshez közeli időpontból és kommunista oldalról. Ha ők is megerősítik, hogy így volt… 

A már említett Haladás című hetilap nemcsak Zsolt Béla vezércikkét közölte le Bárdossy kivégzéséről, hanem egyik újságírója, Bródy István hosszú naplóbejegyzést is írt erről a számára fontos napról.²²

„Most ez a tabló: középen Bárdossy, jobbján a főfegyőr, balján fehérkaringes páter.

Szemben feláll a kivégző raj, már emelik a fegyvert, de még nem lőhetnek – ott állnak még azok ketten is.

Ezt a pillanatot használja fel Bárdossy és éles hangon, minden szót külön hangsúlyozva, tisztán, érthetően, mintha már százszor elmondotta volna, felkiált:

»Isten mentsd meg Magyarországot ezektől a banditáktól.«

A puskák dörrenését alig hallani, elvész a tömeg feleletében:

»Bandita vagy te… éljen a demokrácia... éljen a népbíróság...«”²³

A másik tanú Falus Ferenc, a karhatalmi alakulat parancsnoka, aki minden ítéletvégrehajtásnál jelen volt. A következőképpen emlékezett vissza: „Ő [Bárdossy] végig a rendíthetetlen harcost játszotta, annyit kiabált, hogy »Isten mentsd meg Magyarországot ezektől a banditáktól«. Ez a cél és tűzparancs között történt.”²⁴ Úgy gondoljuk, hogy ennyi pontosan elég annak a cáfolhatatlan bizonyítására, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy Werner Alajos és Bárdossy Lászlóné leveleikben leírták, illetve ahogy az emigrációs sajtóban is elterjedt.

Végül még egy szereplőre kell kitérnünk, Apró Antalra. Major Ákos tanácsvezető bírón kívül hat pártdelegált népbíró vett részt az elítélésben.²⁵ Aprót, mint fentebb említettük, a kommunista párt küldte. Érdemi szerepet nem játszott, legalábbis a dokumentumokat átnézve erre említést sem találtunk. Miért őt jelölték ki, nem tudjuk: feltehetőleg kellett egy megbízható ember a párt részéről, aki megszavazza és aláírja Bárdossy halálos ítéletét. 

Most pedig ugorjunk egy nagyot az időben. 2001. január 17-én érkezett a Legfőbb Ügyészséghez a MIÉP beadványa, Bárdossy László ügyében kértek perújítást. Döntés sokáig nem született, azonban 2002 júliusában, nem sokkal a Medgyessy-kormány hivatalba lépése után válaszolt az ügyészség: nem rendeli el az ítélet felülvizsgálatát. Vajon volt-e köze ehhez Apró Antal szerepének? Jaszovszky László egyik tanulmányának végkövetkeztetése: „Az alapvető jogi szabályok nem érvényesültek az első kirakatperben, Bárdossy László büntetőperében. A Bárdossy-perben a népbíróság a büntetőjog és a perrendtartás szabályainak megsértésével, szabályszerű bizonyítási eljárás mellőzésével hozott ítéletet. A tények és bizonyítékok meghamisításával megállapított tényállás nem felel meg a történeti igazságnak.”²⁶ 

Kérdés, ha bebizonyosodik egy perről, hogy a jogszabályok súlyos megsértésével született benne törvénysértő ítélet, felvethető-e az ítélethozatalban részt vevő, vagy ahhoz csak asszisztáló politikai delegált bírók felelőssége? 

Az azonban több mint érdekes, hogy egyes történészek még jóval a rendszerváltás után sem ismerték el, vagy egyszerűen elhallgatták Bárdossy utolsó szavait, vagy annak a lényegét, és szinte rejtegették Apró Antal részvételét a perben. Pritz Pál két dokumentumkötetet is szerkesztett az eljárásról, de egyikben sem sorolta fel a bíróság összetételét. Az elsőben elrejtve meg vannak ugyan említve a nevek, mint az elsőfokú ítélet aláírói.²⁷A másodikban még ennyi sem.²⁸ 

De életszerű-e az, hogy egy történész egy perről dokumentumkötetet szerkeszt, és a bevezető tanulmányban meg sem említi az ítélethozatalban részt vevő bírókat? 

Pritz egy életrajzot is írt Bárdossyról. Ennek a perről szóló részében sem nevezte meg a népbírókat.²⁹ Viszont ebben a kötetben leírta, hogyan képzelte el a kivégzést. Ugyanis a szövege teljesen fiktív. Amikor az ítéletvégrehajtó sortüzet vezényelt, Bárdossy felkiáltott, és Pritz szerint a következő történt: 

„– Isten mentse meg az országot ezektől…

Nem tudta tovább mondani.

Földre zuhant.”³⁰

Azonban lebuktatta saját magát a feltehetőleg politikailag elfogult szerző, az előbb említett, ugyanabban az évben megjelent dokumentumkötetében. Ott szó szerint ugyanezeket írta,³¹ de lábjegyzetben hivatkozott arra, honnan idézte a szöveget: „Isten mentse meg az országot ezektől…” Az általunk is felhasznált Zinner Tibor – Róna Péter mű második kötetéből. Ott viszont – mint ahogy fentebb idéztük is, Falus Ferenc a következőképp mondta: „Isten mentsd meg Magyarországot ezektől a banditáktól.”³² Tehát Pritz homályosított és ködösített, éppen a lényeget hallgatta el belőle.

De térjünk vissza a perre. Bárdossy az elsőfokú tárgyaláson az utolsó szó jogán elmondott beszédében kifejtette azt a politikai célt, amelyet miniszterelnökként valósított volna meg, ha a körülmények megengedik: „A német kívánságok minimumának teljesítésében kitérni az elől, hogy a német kormány többet, vagy mindent kívánhasson. Mindenekfelett megőrizni a nemzet egységét és lehetőleg elkerülni minden olyan kérdés felvetését, amely bármely vonatkozásban a nemzeti közösségen belül ellentétet, vagy meghasonlást okozzon. Lehető egységben és a nemzet erő- és birtokállományának lehető kímélésében vinni el a magyarságot a háború végéig, hogy a nemzet változatlan egységben nézhessen szembe azzal, ami a háború végén, és azután bekövetkezik. Csak így, csak ezen az úton lehetett volna elkerülni azt a legnagyobb veszélyt, amely abban állt, hogy az ország előbb a németek közvetlen beavatkozását idézi magára annak minden következményével és azután, ha Németország alul marad a küzdelemben, a győztesek korlátlan akaratának is áldozatul esik. Ez a kétszeres halál, az ellentétes és egymást váltó megpróbáltatások kétszeres halálos terhe volt az, ami elől mindenekfölött meg kellett volna védeni a nemzetet.”³³

A mai napig ismeretlen az a hely, ahol Bárdossy László miniszterelnök nyugszik…