Egy magyar zenész, aki 15 évig játszott együtt Al Di Meolával

Sturcz András hosszú évek óta játszik estéről estére az Operettszínház zenekarában csellistaként, de emellett a Sturcz Quartet és a Sturcz Szmollbend vezetőjeként is komoly zenei pályát mondhat magáénak. Interjúnkban életének bemutatásán keresztül olvasóink is fogalmat alkothatnak arról, milyen is a zenészek kihívásokkal teli, néha mégis irigylésre méltóan változatos élete.

– Sokan felmenőik által beleszületnek a zenészlétbe, ez az Ön esetében is így történt?

– Nem, nálam egész más volt a helyzet, a szüleim mindketten tanárok, úgyhogy én úgy indultam el a pályán, hogy nem volt semmiféle olyan kapcsolat „zenei hátszél”, ami könnyebbé tette volna a kezdeteket. A hangszerválasztásom is sajátos volt, zenei általánosba jártam, s amikor volt egy hangszerbemutató, abból a célból, hogy ki milyen hangszeren szeretne tanulni, akkor én a csellót választottam. Nagyon tetszett ugyanis az, hogy míg a legtöbb zenész – a hegedűsök, a trombitások – álltak a bemutató alatt, addig a csellista „kényelmesen” üldögélve játszott a hangszerén. Emellett természetesen a hangszer (cselló) hangja is nagyon megtetszett, úgyhogy már akkor egy életre elköteleződtünk egymással. Miután pedig felvettek a konzervatóriumba, onnantól kezdve már mondhatjuk azt is, hogy menthetetlenné vált a helyzetem.

A konzervatóriumot egyébként Szilvásy László növendékeként végeztem, aki akkor az Állami Hangversenyzenekar szólócsellistája volt, így valóban nagyon magas szintű oktatást kaptam. Később elvégeztem a Tanárképző Főiskolát is – itt Lengyel Endre volt a tanárom – így végzettségemet tekintve van egy kamaraművészi és egy cselló tanári diplomám is.

– A végzés után hogyan indult a pályája?

– A főiskola mellett már sok helyen játszottam. Többek között az akkori Fővárosi Operett Színházban, a Madách Színházban és a Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekarban is. Mindezek mellett abban az időszakban alakult meg a vonósnégyesem is, a Sturcz Quartet. Az Operettszínház azóta is megmaradt, immár több mint 30 éve játszom itt, és természetesen a nagy szerelem, a vonósnégyes is tart azóta.

Azt is el kell mondanom, hogy a főiskola elvégzése után még nem volt annyi lehetőségem, hogy csak a zenéből éljek, ezért egy autós kiegészítőket – csomagtartóktól kezdve sportkipufogókig – forgalmazó céghez mentem el üzletkötőnek, és öt évig dolgoztam ezen a helyen. A zenei dolgok ez idő alatt indultak be, és azóta is jól mennek szerencsére. 

Megjegyzem még, hogy akkoriban sehol nem helyezkedtem el, egyéni vállalkozóként szabadúszó voltam nagyon sokáig, úgy gondoltam, hogy nem akarok fix állást sehol. A Madáchban darabszerződéseim voltak, az Operettszínházban pedig kisegítőként játszottam időszakosan.  Egyedül a Dohnányi Zenekarban volt egy félállásom. A Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar a kezdetekben még ifjúsági zenekar volt, én 15 évig játszottam ott, majd a fiam születése után fájó szívvel eljöttem, és maradt a két színház és a vonósnégyes, illetve az egyéb munkák. A pandémia után a Madách Színháztól is elbúcsúztam, de a Budapesti Operettszínház azóta is megvan számomra. 

– Visszatérve az egykori hangszerválasztására, nem akart soha váltani, illetve játszik más hangszereken is, mondjuk hegedűn? 

– Nem akartam soha más hangszerre áttérni, hűséges vagyok a csellóhoz. Tudok például hegedűt venni a kezembe, de azt nem állíthatom, hogy azért, mert el tudok játszani néhány dallamot rajta, professzionális szinten tudnék hegedülni. Valamikor tanultam trombitálni is, de ezt később idő hiányában, egy pár év után abba kellett hagynom. Zongoráznunk pedig kötelező volt megtanulnunk, így valamilyen szinten ezen a hangszeren is tudok játszani.

Minden vonós hangszer más – a cselló annak idején nem véletlenül ragadott meg – s bár mindegyik négyhúros, még a vonósokon belül is vannak sajátosságok. A hegedűre és brácsára jellemző például a kicsit természetellenesebb, kifordult tartás, a csellót sokkal természetesebben fogja az ember, a mérete lehetőséget ad arra, hogy szinte körülöleljék. A nagybőgő már sokkal nagyobb méret, ott a kéznek is sokkal nagyobb az igénybevétele.

Játék szempontjából azt mondják, a csellón a legnehezebb játszani, mert ott a mély hangoktól kezdve, egészen a magas hangokig mindent meg kell szólaltatni, viszont a bársonyos hangja hasonlít legjobban az emberi hanghoz.

– Mit tesz azért, hogy zenészként tartsa az Öntől megszokott színvonalat?

– Napi szinten nagyon sokat van a kezemben a hangszer, van úgy, hogy napi 6-8 órát is, ha a próbákat, előadásokat, koncerteket is összeszámoljuk. A színházban repertoár-előadásokat játszunk, illetve akkor kell újat tanulnunk, ha új bemutatóra készülünk. Természetesen, ennyi munka mellett is szükséges a gyakorlás, amire néha jut is idő, illetve vannak bizonyos feladatok, amelyek ezt meg is követelik. A fizikai erőnlétet például heti két edzéssel tartom fenn.

– Az adottságok és a gyakorlások tehetnek valakit adott hangszeren nagy művésszé? Másképp kérdezve, milyen adottságok kellenek egy jó csellistának, hogy nagy művésszé válhasson?

– A csellózáshoz kell egy fizikai erőnlét, hiszen ez a hangszer fizikailag is megterhelő. Egy régi tanulmány szerint egy aktívan, három órán keresztül zenélő zenész igénybevétele fizikailag egy közepes szintű vájár, szellemileg pedig egy programozó igénybevételéhez hasonlatos. Ez azt jelenti, zenészként minden területen – agyban és fizikailag – nagyon ott kell lenni. Ezen kívül fontos, hogy egy művész fogékony, és érzékeny legyen a körülötte lévő dolgokra, ingerekre, a zenei hangokra stb. Egy szólista művészi karrier rengeteg áldozattal, lemondással és alázattal is jár. Én nem akartam soha szólista lenni, teljesen elégedett vagyok a mostani helyzettel. A zene által rengeteg élményben volt részem, ha csak azt nézzük, hogy a zeneirodalom legszebb darabjait játszhattam végig, vagy nem utolsó szempont, hogy hozzávetőleg az egész világot beutaztam a zenének köszönhetően.

– Önmaga is alapított egy vonósnégyest, Sturcz Quartet néven, ezzel milyen pályát futott be?

– Ez az együttes 1992-ben alakult, az egész úgy indult, hogy volt pár felkérésünk, és nagyon jól sikerültek ezek a projektek. Portugáliában is voltunk három hónapot és már akkor megtetszett a vonósnégyes műfaj, illetve akkoriban volt egy ismerősöm, akihez nagyon sokat jártunk házi muzsikálásokra és közös zenehallgatásokra.

Ha részletesebben akarok beszélni az együttesről, akkor azt mondom, hogy ez egy klasszikus vonósnégyes, illetve ha megkérdezné valaki, kikből is áll egy vonósnégyes, akkor a régi viccel is válaszolhatnék: van benne egy jó hegedűs, egy rossz hegedűs, egy volt hegedűs, meg egy csellista, aki utálja mind a hármat.

De komolyra fordítva a szót, Benkő Gyula barátommal a kezdetektől együtt dolgozunk, a hegedűsök között pedig volt, sőt azt is mondhatom, hogy folyamatosan van változás. De ez egyáltalán nem baj, hiszen ezek a változások frissítést, és új lendületet is hoznak a csapatnak. 

A vonósnégyes mellett létezik egy másik zenekarom is a Sturcz Szmollbend, ami nyolc tagból áll. Ebben a vonósnégyes kiegészül egy billentyűssel, egy basszusgitárossal, egy szólógitárossal, illetve egy dobossal. A zenei igények szerint néha azonban variálom a zenekar felállását, hol bőgővel, vagy fúvósokkal is kiegészítve.

A kvartettel önálló koncerteket adunk, míg a Szmollbend kifejezetten kísérő zenekarként működik, melynek repertoárján, ha mindent – popzene, operett, musical – összevetünk, akkor nagyjából négyszáz zenemű szerepel. Vannak olyan neves énekeseink az operett és musical, illetve a színház világából, akikkel gyakran lépünk fel együtt. Jól ismernek minket és megbíznak bennünk, hisz az énekeseknek egyáltalán nem mindegy, hogy egy élő zenés előadáson milyen zenészek állnak a hátuk mögött és kísérik őket.

A Sturcz Quartet egy klasszikus vonósnégyes, de könnyedén. A profilunk a szórakoztatás, a mindenki által ismert dallamok előadása, legyen az egy koncert, rendezvény, vagy akár egy esküvő. Kb. 30 éve ezt csináljuk, mondhatom, hogy kevesen vagyunk a szakmában, akik ilyen régóta egy csapatként dolgoznak együtt.

– Úgy tudni, a vonósnégyes által önök több ragyogó lehetőséget kaptak az életben.

– Ez így van, hiszen a vonósnégyesem több világsztárral is dolgozott már az elmúlt évek alatt, többek között Al Di Meolával, a Jethro Tull együttessel, Ian Andersonnal, Chris Thompsonnal és a Buena Vista Social Clubbal is. Al Di Meolával 15 évig dolgoztunk együtt, sokat turnéztunk, koncerteztünk vele külföldön, és van egy közös DVD-nk is. Ezt a kapcsolatot egyébként a magyar származású előadóművész, zenei producer Mándoki Lászlónak, vagyis Leslie Mandokinak köszönhetjük.

– A legújabb produkciójuk valóban újdonságnak számít Magyarországon, erről mit lehet tudni?

– A tavalyi évben megtalált minket egy spanyol cég a gyertyafényes, úgymond Candlelight-koncertek kapcsán. Ez most egy teljesen új dolog itt Magyarországon, de már jó pár éve megy a világ nagyvárosaiban. Itt az a lényeg, hogy egy gyönyörű helyszínen csak gyertyafény mellett – persze nem igaziak a gyertyák, hanem digitálisak, de nagyon szépen világítanak – koncertezünk a vonósnégyessel. Ezek a koncertek jelenleg a Corinthia Hotel báltermében vannak, kizárólag csak a gyertyafény világít, megközelítőleg négyezer-kétszáz gyertya világítja be a termet. Mi pedig egy egyórás műsor keretében – átvezető szövegekkel – kicsit viccesen, kicsit komolyan koncertezünk közel 400 ember örömére. Többféle műsor van repertoáron, többek között Vivaldi A Négy Évszak, vagy Queen, Coldplay és Hans Zimmer filmzene-válogatás. Ebben a félhomályban, a hallgatóság egy rendkívüli élmény keretében tudja átélni ezeknek a zenéknek minden szépségét. 

Nekem régi vágyam volt egyébként, hogy valami ilyesmi programba bekerüljünk, hát most ez is sikerült. Szeretem látni azt, ahogy az emberek mosolyognak, jól érzik magukat, miközben mi játszunk. Szeretem azt, amikor látják, hogy mi is jól érezzük magunkat a színpadon, amikor együtt játszunk, mert ez az örömzenélés egyik remek formája. Nekünk ez mindenképp egy pozitív élmény, és ami a közönségtől visszajön, az is csak pozitív energiát sugároz, nekünk is örömet okoz, legalábbis mi mindnyájan így érezzük.

– Ezek szerint teljesült egy vágya, elégedett az elért eredményeivel? 

– Pont a napokban mondta egy zenei producer barátunk, hogy amit én így felépítettem, azt azért kevesen tudják manapság, vagy kevesen csinálják így végig. Sikerült összehoznom két saját együttest, több különböző műfajban és stílusban. Olyan minőséget és élményt tudunk adni, hogy tényleg mindenki úgy jön ki egy koncertről, hogy nagyon jól érezte magát. Mi a fellépéseinken igyekszünk mindig mindent beleadni, így nem véletlen, a jó hangulat, a kellemes este és a siker is mindig garantált. Ezért a közös sikerért is tesszük azt, amit teszünk. Remélem, hogy ez még nagyon sokáig így is marad, és örömmel várjuk az újabb lehetőségeket.