A gyász pszichológiája: hogyan segíthetünk magunkon és másokon?

Vannak-e nemi vagy kulturális különbségek a gyász megélésében? Hogyan hat a gyász a gyerekekre? Mit tehetnek a szülők, ha egy gyermek veszteséget él át? Mennyiben más a gyász öngyilkosság, baleset vagy hirtelen halál esetén? Lehet-e gyászolni valakit, akivel nem volt jó kapcsolatunk? Mit tehet, aki „megrekedt” a gyászban? – érdekes kérdések, melyekre választ kapunk Truzsi Kata veszteség- és gyászfeldolgozást segítő szakembertől.

– Mit nevezünk gyásznak pszichológiai értelemben?

– A gyász pszichológiai értelemben bármilyen veszteség, vagy szeretett személy halála utáni érzelmi reakciók összessége. Ebben a folyamatban megjelenik a fájdalom, a szomorúság, a düh és a zavarodottság. A veszteség elfogadásának és feldolgozásának különböző szakaszai vannak, melyek jó, ha lezajlanak, mert ezek segítik a továbblépést. A gyászreakciók egyénenként változóak lehetnek, mivel különböző módokon élhetjük meg a gyászt.

– Milyen szakaszai vannak a gyásznak? 

– A legismertebb az Elisabeth Kübler-Ross-féle modell. Ez öt fázist különböztetett meg (tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás). Ezek alapján jobban megérthetjük, hogyan reagálunk a veszteségre. A gyász nemcsak érzelmi, hanem fizikai és szociális következményekkel is járhat és jelentősen befolyásolhatja a mindennapi életet.

A „tagadás” az első reakció a veszteségre, amikor az egyén nem hajlandó elfogadni a valóságot. Ez tulajdonképpen az érzelmi sokk. A veszteség miatti fájdalom „dühöt” vált ki (ez a második fázis), mely irányulhat magunkra, másokra vagy akár a veszteség okára is. Ez a szakasz gyakran heves érzelmi reakciókat hoz magával. Az „alkudozás” szakaszában az egyén próbálja megérteni a helyzetet, és olyan gondolatokat keres, melyek megkönnyíthetik a fájdalmat. Ez gyakran magában foglalja a „Mit tehettem volna másképp?" kérdéseket. A valóság elfogadása után a gyászoló mély szomorúságot érezhet. Ez a „depresszió” szakasz, ami a veszteség valódi súlyának megértésével jár, és lehet, hogy ilyenkor elzárkózunk a társadalmi kapcsolatoktól. Az utolsó pont az „elfogadás”, amikor képesek vagyunk elfogadni a veszteséget, és elkezdjük újraépíteni az életet. Ez nem jelenti a fájdalom teljes eltűnését, de lehetővé teszi, hogy továbblépjünk. Fontos elfogadni azt a tényt, hogy semmi nem lesz olyan, mint előtte, de a mi életünk folytatódik, melyben új élményekkel gazdagodhatunk.

Ezek a szakaszok nem feltétlenül egymás után (egyszer) zajlanak, hanem lehet, hogy vissza-vissza térnek, miután tovább tud lépni a gyászoló.

– Igaz-e, hogy mindenki másként gyászol? Mi befolyásolja a gyász folyamatát?

– A gyász folyamata rendkívül egyéni, és számos tényező befolyásolja. Fontos tényező az egyén személyisége és érzelmi reakciói. Megküzdési mechanizmusai nagyban befolyásolják, hogyan éli meg valaki a gyászt. Az elveszített személyhez fűződő kapcsolat mélysége (például szülő, barát, partner) jelentős hatással van a gyász intenzitására és hosszára.

A különböző kultúrák és vallások eltérő gyászszokásokat és hiedelmeket hordoznak, melyek befolyásolják a gyászoló reakcióit és a feldolgozás folyamatát is. Az életkor, élethelyzet és tapasztalatok szintén hatással vannak a gyászolás módjára. Például egy fiatalabb ember másképp reagálhat, mint egy idősebb. A család, a barátok és a közösség támogatása kulcsszerepet játszik a gyászolás folyamatában. A szociális támogatás segíthet a fájdalom enyhítésében és a gyász feldolgozásában. Ha valaki korábban már tapasztalt jelentős veszteségeket, az befolyásolhatja, hogyan éli meg a következő gyászt. Ezek a tényezők mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyász folyamata egyedi legyen, és mindenki másképp élje meg ezt a nehéz időszakot.

– Mennyi ideig tart egy „normális" gyászfolyamat?

– Ez rendkívül változó. Nincsen „normális" időtartam, amely mindenki számára érvényes lenne. Az időtartam több tényezőtől függ, azonban a veszteség utáni egy év mérvadó, mert ilyenkor át kell élni az ünnepeket, családi eseményeket – az elhunyt nélkül először, és máshogy, mint korábban. Ezek a helyzetek mindig újraélesztik és egy kicsit más színezetben mutatják a fájdalmunkat, amellyel ismét meg kell küzdenünk, viszont a feldolgozást is segítik.

Általánosságban elmondható, hogy a gyász folyamata hónapoktól akár évekig is eltarthat. Fontos, hogy a gyászoló a saját tempójában dolgozza fel a veszteséget és ne érezze kényszerítve magát arra, hogy egy meghatározott időn belül „túl legyen" rajta. A gyász egyéni folyamat, és mindenki másképp éli meg.

– Miben különbözik a „normál” gyász a „komplikált” gyásztól vagy gyászzavartól?

– A „normál” gyász és a „komplikált” gyász (vagy gyászzavar) valóban különböző, pár szempont alapján beazonosítható:

A normál gyász általában egy meghatározott időn belül, hónapok vagy akár egy-két év alatt lecseng. Az érzések fokozatosan enyhülnek, és az ember képes elkezdeni újraépíteni az életét. A komplikált gyász hosszabb ideig tart és az érzelmi fájdalom nem csökken. A gyászoló személy tartósan szenved, és nem képes továbblépni.

Az érzelmi reakciókat nézve: a normál gyász során az érzelmek széles spektrumot ölelnek fel, beleértve a szomorúságot, dühöt, félelmet és néha örömöt is (például pozitív emlékek felidézése). Ezek az érzések általában ciklikusan váltakoznak. A komplikált gyásznál az érzelmi reakciók intenzívebbek és tartósabbak lehetnek. Gyakran előfordulhat a tartós szomorúság, düh vagy bűntudat, és ezek az érzések megnehezítik a mindennapi életet hosszabb távon.

A funkcionális zavarokat figyelve: a normál gyász esetében lehet, hogy időnként nehezen megy a munka vagy a társas kapcsolatok kezelése, de ettől még az ember képes „működni a mindennapi életben”. A komplikált gyásznál az ember képtelen visszatérni a normális napi rutinjához. Előfordulhat, hogy súlyos depresszióval küzd, ami jelentős hatással lehet a munkájára és kapcsolataira, s ilyenkor teljesen elszeparálódhat.

Az elfogadást vizsgálva pedig azt mondhatjuk, hogy a normál gyásznál az ember képes integrálni a veszteséget az életébe, megbékél vele. Komplikált gyásznál viszont az elfogadás késlekedhet vagy ellehetetlenül, ami megnehezíti a gyászoló számára a továbblépést.

A gyász kezelése gyakran támogatást igényel gyászkísérő vagy súlyosabb elakadás esetén pszichológus által. Normál gyász esetén az egyén sokszor képes saját maga is megbirkózni a helyzettel, bár a támogatás mindig hasznos lehet, mert többször tapasztaltam, hogy aki azt hitte, hogy rendben lezajlott a gyásza, annál is voltak olyan látens kötődések – ebből következően elakadások –, melyekre sokszor csak évek, évtizedek után derül fény, mert nem kapcsolják össze a két dolgot.

– Milyen testi és lelki tünetek jelentkezhetnek a gyász során?

– A gyász egy komplex érzelmi folyamat, amely során számos testi és lelki tünet jelentkezhet. Ezek a tünetek is változóak lehetnek, de általában a testi tünetek közé tartozik: a fáradtság, erőtlenség, állandó kimerültség, az alvászavar, nehézség az elalvásban, gyakori éjszakai felébredés, rémálmok, az étvágyváltozás, csökkent étvágy vagy túlevés, a fájdalom érzése, fejfájás, izomfeszültség, gyomorpanaszok és immunrendszeri problémák, gyakrabban előforduló megbetegedések.

A lelki tünetekhez soroljuk a fájdalom és a veszteség miatti mély szomorúságot. Felléphet düh vagy harag, mely irányulhat a helyzetre, önmagunkra vagy másokra. Félelem: szorongás a jövővel kapcsolatban, az az érzés, hogy nem tudjuk, mihez kezdjünk. Zűrzavar: nehézség a mindennapi feladatok elvégzésében, összpontosítási problémák. Bűntudat: kérdések a veszteséggel kapcsolatban, például „Tudtam volna-e valamit tenni?". Elidegenedés: érzelmi távolság másoktól, izoláció érzése.

Fontos, hogy a gyász egy természetes folyamat és sajátságos módon zajlik a feldolgozása. Ha a tünetek súlyosbodnak vagy tartósak, akkor nem érdemes várni és ajánlott szakemberhez fordulni.

– Mit tehet az, aki úgy érzi, „megrekedt” a gyászban?

– Ilyenkor mindenképpen érdemes segítséget kérni a feldolgozáshoz, mert ebben az esetben úgy élünk, mintha szellemként lennénk jelen. Sokszor az évek haladnak ugyan, de nem lépünk előre az életünkben. Nem szabad arra várni, hogy az idő majd megoldja a problémát, mert az idő önmagában nem gyógyít, viszont a gyógyuláshoz szükség van rá. A valódi gyógyulást a helyzettel való szembenézés, annak elfogadása és a megbékélés hozza el.

Onnan tudhatjuk, hogy valaki „megrekedt” a gyászban, hogy évek múltán is a veszteség körül forog minden gondolata, úgy érzi, nem tudja elengedni, de nem is tud kapcsolódni az elhunyt emlékéhez, továbbra is erős bűntudatot, haragot vagy tagadást érez, kerüli az érzéseket vagy emlékeket (vagy épp újra és újra benne ragad). Ez a mindennapi életminőséget is negatívan befolyásolja, mert az ember nem tud (vagy nem mer) újra kapcsolódni az élethez.

– Hogyan lehet segíteni valakinek, aki gyászol? Melyek azok a mondatok, amelyeket érdemes, illetve nem érdemes mondanunk?

– Nagyon fontos, hogy a jelenlétünkkel ne terheljük a gyászolót. Őszintén forduljunk oda hozzá, ne rólunk szóljon a kapcsolódás, hanem rá figyeljünk, a jelzéseire, hogy neki mi lenne éppen jóleső. Az is lehet, hogy csak arra van szüksége, hogy csendben üljünk, csak „legyünk” egymás mellett, vagy csak átöleljük, melyen keresztül érezheti, hogy megtartják. De az is előfordul, hogy már „menne ki” a szomorkodásból, és kapcsolódni vágyik. Akár meg is kérdezhetjük tőle, hogy mivel tudunk kedveskedni neki. Azonban ez nem könnyű, mert minket is beránt egy ilyen nehéz szituáció, és egyből elkezdjük magunkra vonatkoztatni a helyzetet. A családnak nagy jelentősége van. Családi körben sokszor több tagot is egyszerre érint a gyász, tehát meg is oszthatják, ki hogyan éli meg szerette elvesztését. Segít a megemlékezés: az elhunytról való beszélgetés, felidézése a vele kapcsolatos sztoriknak. Még az is megesik, hogy vicces helyzetek kerülnek elő, ekkor a nevetés feloldozó erővel hat. Semmiképp se siettessük a „továbblépést”. 

– Vannak-e nemi vagy kulturális különbségek a gyász megélésében?

– A gyász megélése különböző lehet kulturális és nemi szempontok alapján is. Ezek a különbségek befolyásolják, hogyan reagálnak az emberek a veszteségre, hogyan fejezik ki érzelmeiket, és milyen gyászszertartásokat vagy rituálékat követnek. 

Néhány példát említve: különböző kultúrák eltérő gyászszertartásokat alkalmaznak, melyben benne foglaltatik annak a csoportnak a világképe, például a temetések, a virrasztások vagy más rituálék. Ezek mind az elhunyt elengedését segítik, az adott kultúrába ágyazva. Az emberek hiedelmei a halálról, az utóéletről és a gyászról nagyban befolyásolják, hogyan kezelik a veszteséget. Egyes kultúrákban a nyílt érzelemkifejezés (például sírás, düh) elfogadott, míg másokban a visszafogottság és a tartózkodás jellemző. A család szerepe a gyászban való részvétel mértékét nézve eltérő lehet: egyes kultúrákban a közösség aktívan részt vesz a gyászfolyamatban, míg más kultúrákban az egyéni feldolgozás hangsúlyos.

Ha a nemi különbségeket nézzük: érzelemkifejezés szempontjából a nők gyakran hajlamosabbak nyíltan kifejezni érzéseiket, míg a férfiak esetében a társadalmi normák miatt előfordulhat, hogy visszafogják érzelmeiket, ez talán gátló tényező is lehet a feldolgozás szempontjából. A nők gyakran nagyobb hangsúlyt fektetnek a szociális támogatásra, míg a férfiak esetében a gyászfeldolgozási folyamat lehet, hogy inkább magányos, befelé irányuló. A nők hajlamosabbak lehetnek aktívan részt venni a gyászfeldolgozásban, például csoportos terápia vagy támogató találkozók révén, míg férfiak esetében más megküzdési mechanizmusok (például fizikai aktivitás) lehetnek jellemzőbbek.

– Hogyan hat a gyász a gyerekekre? Mit tehetnek a szülők, ha egy gyermek veszteséget él át?

– A gyermekek is hasonló érzelmeket élnek át, például szomorúságot, dühöt, zűrzavart vagy félelmet. Ezek az érzelmek gyakran intenzívek, és változó formában jelentkezhetnek. Ők még sokszor nem tudják beazonosítani ezeket, ebben a helyzetben különösen segítséget igényelnek a szülőtől. Ami nem könnyű, mert a szülő is gyászol ilyenkor, és a saját fájdalmával is meg kell küzdenie.

A gyász a gyerekeknél is hasonló testi tüneteket okozhat, mint a felnőtteknél – melyekről már beszéltünk. Mindemellett megjegyzendő, hogy a gyermekek nehezen értelmezhetik a veszteséget, különösen a kisebbek, akik még nem rendelkeznek a halál vagy a gyász fogalmával kapcsolatos megértéssel. Gyakori, hogy a gyermekek bűntudatot éreznek a veszteség miatt, és kérdéseik merülhetnek fel, hogy vajon ők okozták-e a helyzetet.

A szülők azzal tudnak segíteni, ha nyíltan és őszintén tudnak beszélni a gyerekekkel az érzésekről, a gyászról. Segítsenek a gyermeknek megérteni, hogy ez a gyász, és hogy az érzéseik teljesen rendben vannak, buzdítják őket, hogy beszéljenek róla, fejezzék ki kreatív módon (rajzolás-festés együtt) vagy kérjenek vigasztalást, ha úgy érzik, hogy szükségük van a biztonságra, melegségre. Sokszor elfelejti a szülő, hogy önreflexióval segíthet a legtöbbet: például vegye észre, ha nem tud megfelelő támogatást adni a saját gyásza mellett. Ilyenkor érdemes szintén gyászkísérő, -tanácsadó segítségét kérni. Sajnos erre ritkán gondolnak, pedig sokat tud segíteni az egész családnak.

– Miben segíthet egy gyásztanácsadó vagy terapeuta?

– Megadja a teret a feldolgozáshoz. Őszinte, nyitott figyelmével támogatja a gyászolót. Segít feloldani az ambivalens érzéseket. Megtart, valamint vezeti a folyamatot a gyászolónak megfelelő ütemben. Úgy szoktam mondani, hogy van bátorsága jelen lenni, a fájdalmasba belemenni, ebben tartózkodni, az „ismeretlennel” együtt lenni, hisz tulajdonképpen a gyászoló állapota, ritmusa, a számára fontos témák a vezető fonala az együttlétnek. Ehhez valamilyen szintű feldolgozottsága szükséges a halál-elmúlás témának a segítő szakember részéről, ahhoz hogy támogatóan vezesse a gyászolót. A veszteség feldolgozása nemcsak a halál esetén jelenik meg, mint a továbblépés záloga, hanem válás, beragadás egy idejét múlt élethelyzetbe, családi válság, életközépi válság esetén is. Erről ritkán esik szó, ezért nincs is annyira a köztudatban.

– Léteznek-e konkrét technikák, gyakorlatok, melyek segítik a feldolgozást?

– A gyász feldolgozását nem lehet „megoldani”, mint egy matematikai feladatot, de vannak olyan „gyakorlatok”, amelyek segítenek megélni a gyászt és integrálni annak hozadékát, majd továbblépni.

Ezeket hívjuk segítségül a kísérésben is, azonban sokszor a legfontosabb a folyamatban az emberi, elfogadó, szeretetteljes közeg biztosítása, ahol a gyászoló a saját fájdalmával tud találkozni. A „technika” többnyire az, hogy figyelek rá, vele vagyok, az ő ritmusában haladok. Segítik, színesítik a munkát a következő „gyakorlatok”: lehet levelet írni az elhunytnak; válaszolni arra a kérdésre, hogy mit mondanál, ha még egyszer találkoznátok; lehet érzelemnaplót vezetni; kreatív alkotást készíteni; otthoni gyászrituálét végezni; naplót vezetni az érzésekről stb.

– Milyen szerepe lehet a gyászcsoportoknak, közösségi eseményeknek?

– A gyászcsoportok és a közösségi események segítenek a gyász feldolgozásában. Békét hozó megtapasztalás lehet, ha megosztjuk a fájdalmunkat és az megértésre talál. A közös tapasztalat annak az élményét adja, hogy nem vagyok egyedül, és könnyebben elfogadható mások történetei által, hogy a saját érzések (harag, bűntudat, fájdalom, üresség érzése…) normális és törvényszerű. Ha látom, hogy más előrébb jár a feldolgozásban, az erősíti a hitet a kilábalás lehetőségében.

– Hogyan lehet újra visszatérni a hétköznapi életbe egy súlyos veszteség után?

– Ahogyan mindenki másképp gyászol, úgy a visszatérés a hétköznapi életbe is nagyon egyéni lehet. Mégis vannak kapaszkodók, amelyek segíthetnek. Fontos, hogy adjunk időt magunknak. Idő kell ahhoz, hogy megtanuljunk a gyásszal élni. Merjünk segítséget kérni, ha szükséges. Érdemes az alapvető rutinokat (felkelés, étkezés, alvás…) újra felépíteni és fontos a tudatos önreflexió gyakorlása is. Az új célok megfogalmazása segít „újra irányba” állni.

– Mennyiben más a gyász öngyilkosság, baleset vagy hirtelen halál esetén?

– Bár a gyász minden formája nehéz, ezek az esetek több szempontból is más kihívásokat jelentenek, mint például egy hosszú betegség utáni haláleset. Ekkor a sokk nagyobb lehet, hiszen hirtelen történik a haláleset, ezért egyszer csak berobban az „életbe”, ami sokszor erősebb testi tüneteket produkál. Közreműködik benne személyesen „valaki” (baleset), akire lehet konkrétan haragudni és/vagy a túlélő bűntudata is erősebben bekapcsol.

Az ember úgy érezheti, mintha nem lenne lezárása a dolognak. Például öngyilkosságnál – talán soha nem derül ki, hogy miért tette, nem tudjuk megbeszélni vele, nem tudjuk visszafordítani a történteket. Az öngyilkosság még mindig tabu társadalmilag, nem merünk beszélni róla, ezért még több minden maradhat feldolgozatlanul, fokozva az elszigetelődést és megrekedést, sokszor zárványként ott marad a hátrahagyottak lelkében.

– Mi a helyzet a halvaszületés, vetélés vagy elveszített magzat esetén?

– Ezt hívjuk „láthatatlan gyásznak”. Ez a fajta gyász nagyon is valós, de sokan nem ismerik el a külvilágban és ez megnehezítheti a feldolgozást. Ebben a folyamatban a következő nehezítő tényezők jelennek meg: nincs „életet élt” személy, akire mások emlékeznének, így a gyászoló gyakran egyedül marad az érzéseivel. A környezet gyakran bagatellizálja: „Fiatal vagy még”, „Lesz másik baba” – ezek a mondatok nem segítenek, inkább fájnak. A gyászt nem mindig tekintik „jogosnak”, így a feldolgozás is elszigeteltebb, csendesebb lehet.

A gyász nemcsak a baba haláláról szól, hanem arról is, hogy egy egész jövőkép omlik össze: elképzelt pillanatok, nevek, családi élet, ünnepek, ölelések, első lépések. Ez a gyász egy be nem teljesült jövőről is szól. A fizikális és hormonális hatások szintén nehezítik a helyzetet, a test az élet fogadására készül. Az üresség érzése, bűntudat, a „testem cserben hagyott” érzése ezért fokozódhat. Az is fontos szempont, hogy a két szülő máshogy más tempóban élheti meg, nem mindig tudják megosztani érzéseiket, ezért ügyelni kellene arra, hogy újra tudjanak közeledni egymáshoz, mert ez könnyen szétviheti az ő kapcsolatukat is.

Ez a gyász valódi, akkor is, ha nem látható kívülről. Nem az idő számít, amit a baba a testben vagy a világban töltött, hanem a kötődés, a szeretet, és a veszteség mélysége.

– Lehet-e gyászolni valakit, akivel nem volt jó kapcsolatunk?

– Ez szintén egy tabunak számító kérdés, de a válasz igen, lehet – és sokszor kell is – gyászolni valakit, akivel nem volt jó a kapcsolatunk. A gyász nemcsak a szeretet hiányáról szól, hanem arról is, amit nem kaptunk meg: egy apa, anya, testvér vagy más közeli személy, akitől szerettünk volna szeretetet, biztonságot, elismerést… Amíg él, ott a remény, de a halála után már nem kaphatjuk tőle meg ezeket az érzéseket. 

A belső konfliktusok erősebbek lehetnek, ahol egyszerre van jelen a düh, a bűntudat, a megkönnyebbülés, a szégyen, a szomorúság. Ezek mind részei a gyásznak. Az ambivalens érzések utána „kívül” is megjelennek, mert a környezet sokszor nem érti: „Miért gyászolsz, hisz úgysem voltál jóban vele?” Ez elszigeteltséghez vezethet, ami nehezíti a feldolgozást. Ha azt éli meg a gyászoló, hogy a halál után már nincs lehetőség feloldásra – ez komplikált gyászt okozhat. A gyász ilyenkor is jogos. Nem a kapcsolat minősége határozza meg, hogy lehet-e fájdalmat érezni, hanem az érzelmi jelentősége.