November negyedike után: a magyar hősiesség másik arca

November 4-én hajnali öt órakor az ungvári rádióban Münnich Ferenc beolvasta a Szovjetunió által kinevezett ellenkormány, a Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány nyílt levelét a dolgozó magyar néphez. A levél aláírója Kádár János. Ezzel egy időben megindult az átfogó szovjet katonai támadás a nemzeti felkelők ellen.

A budapesti Széna téren november 6-án fejeződött be a fegyveres ellenállás, de az országban itt-ott még napokkal később is szóltak a fegyverek. 

 Csepelen november 11-én volt az utolsó fegyveres összetűzés. 

Több városból, így Tatabányáról, Miskolcról, Pécsről, Keszthelyről, Szekszárdról, Sátoraljaújhelyről felfegyverzett fiatalok, munkások és nemzetőrök húzódtak ki a környező erdőkbe, hegyekbe, a tüntetések és a munkástanácsok pedig még december folyamán is ébren tartották a nemzeti ellenállás szellemét.

„...a kilátástalanság és a túlerő néhány felkelő csapatot még elkeseredettebb ellenállásra késztetett. Miután azonban a fegyveres ellenállást letörték, magával a társadalommal gyűlt meg a bajuk. A magyar forradalom ebben is példát mutatott az emberiségnek. A nemzeti ellenállás akkor bontakozott ki igazán, amikor a szovjet tankok látszólag halálos csendbe borították az országot” – így összegezte ötvenhat novemberének eseményeit Csurka István 1998-ban a Hősök terén, az 56-os forradalomra emlékező MIÉP-nagygyűlésen, majd kijelentette:

„...van a magyar hősiességnek egy másik rétege is, amelyik az eltipratás és a magárahagyottság közegében mutatkozik meg, s amelyik éppen úgy példa nélkül áll, mint a kuruc vitézség. 

Európa egyetlen népének sem kellett olyan mértékű féktelen terrort, a lélek legalsóbb zugáig elhatoló megalázást, a kivégzéseknek és a bebörtönzéseknek és az egzisztencia nélkül maradásoknak olyan sorozatát, a teljes magárahagyottság közepette elszenvednie, mint a magyarságnak 1957–58–59-ben.”

A nemzeti radikalizmus máig érvényes feladatát, ötvenhat örökségét pedig abban a nemzeti ellenállásban határozta meg, amelynek máig tartó korszaka november negyedike után kezdődött meg az országban:

„Csak most látjuk, hogy mi nem csupán a forradalom, hanem a túlélés nemzete is vagyunk. 

És ezt a két tulajdonságunkat egyszerre kell tudatosítanunk magunkban, mert most olyan korszakba érkeztünk, amikor a forradalom nem lehetséges, és nincsen is értelme, de a túlélés még mindig elemi szükséglet. (…) Látnunk kell, hogy ma a túlélés más módszereket, de éppen olyan elszántságot követel, és éppen olyan bátorságot és hősiességet, mint ötvenhatban. Erkölcsileg kell felfegyvereznünk magunkat, és hitünkben kell megerősödnünk” – jelentette ki az ünnepi beszédben.

„Nem vár ránk fényes huszonegyedik század, ha nem kapjuk össze magunkat, újra megszállhatnak bennünket, kisajátíthatják javainkat, belakhatják földünket, szolgáikká tehetnek bennünket” – figyelmeztetett az egykori pesti srác, a nemzeti radikalizmus küzdelmének fontosságára.

„A forradalmat megvívtuk, a túlélés harcát azonban még nem fejeztük be sikerrel. Még mindig mocsárban élünk. Az ötvenhatot letipró ávós gazemberek ivadékai, haszonélvező pereputtya még itt van a nyakunkon. Újfajta idegenség rabol bennünket, lopja el, veri dobra értékeinket, fölözi le munkánkat, és uralkodik a tömegek lelkén. Túlélésünk újra bizonytalanná vált.”

Ötvenhat örökségét lélekben minden tisztességes magyar ember hordozza, de a 21. században csak az él vele helyesen, aki tetteivel is bizonyítja a globalizmussal szembeni nemzeti ellenállásban.