A túlreagált anime-ellenesség margójára

A minap megjelent egy véleménycikk a Magyar Jelen virtuális hasábjain „Az anime hatása a társadalomra” címmel, melynek első olvasatakor már tudtam, hogy ezt nem fogom válasz nélkül hagyni. A bevezetőben annyit elárulnék, nem értek egyet a szerzővel. Nagyon nem. És ezért is örülök, hogy a Magyar Jelen hírportál véleményrovatában helyet kaphat minden olyan írás, amely a formai és minőségbéli követelményeknek megfelel, akár a főszerkesztő álláspontjával nem feltétlen egyező cikkek is (remélem, eme cikk is méltónak bizonyul). Pont ez lenne a lényege a véleményrovatnak. Mint ahogyan írásom sem az eredeti cikk szerzője ellen szól, csupán az érveléseivel és állításaival kívánok vitatkozni. I.D. véleménycikke. 

No, de akkor térjünk is a tárgya, ugyanis - meglátásom szerint - igen erős írással találták szemben magukat a Magyar Jelen olvasói a hétvégén, mely nem kevesebbet állít már a rövid bevezető után, mint hogy „az anime megváltoztatja az ember gondolkodásmódját, sok esetben teljesen kifordulnak magukból a nézői, és pár hónap alatt lerombolhatja még a szülők általi gondos nevelést is. Azok a gyerekek, akik valójában semmilyen nevelésben sem részesültek elvesznek az anime világában. A rajongók terjesztik a nézeteiket, elfogadásra vágynak és egyre több embert próbálnak rávenni arra, hogy álljanak be közéjük; vannak akik öngyilkosok lesznek”.

Itt a szerző legnagyobb hibája, hogy saját traumáját kivetíti egy egész műfajra, amit aztán úgy állít be, mintha az animék nézése egyenlő lenne mondjuk a heroinfüggőséggel. Holott az általa leírtak maximum egy nagyon szűk, nagyon marginális rétegét képezik az „animéseknek”, az ún. „otakukat”, ami japánul „fanatikust”, „megszállottat” jelent. Már maga a szó is jelzi, hogy ez nem korlátozódik kizárólag az animékre, a gyenge jellemű ember gyakorlatilag bárminek hódolhat egészségtelen mértékben. Ami ma „animés” (valójában otaku), az régen volt az „emós” - azok is vagdosták magukat és borzalmas ízlésük volt, pedig animéket se néztek. Minden társadalomnak vannak elveszett elemei, a mostaninak az átlagnál jóval több - ami nem az animék hibája, hanem a roncstársadalom ékes bizonyítéka.

Nincs olyan, hogy „az anime”

Azt állítani, hogy „az anime káros, beteg és veszélyes” olyan, mintha azt mondanánk, a filmek károsak, betegek és veszélyesek, mert léteznek olyan alkotások, mint az Emberi százlábú vagy a Szerb film. Gondolom senkinek nem fordult még meg a fejében, hogy ezek miatt a teljes filmipart be kellene tiltani.

Vannak beteg, igénytelen, egyenesen ostoba és hulladék animék? Igen. Ugyanez elmondható a nyugati filmekről, sorozatokról és játékokról? Mi az hogy! Jelen sorok írója például azért „kapott rá” az animékre, mert elege lett a nyugati propagandából: a „sokszínű párokból”, a kötelező etnikai kvótákból, meg a nevetséges karaktercserékből. Már akkor elviselhetetlennek tartottam a jelenséget, mikor még sehol nem volt az ún. „woke-éra”.

Az pedig, hogy ezek terjesztenék az „LMBT-nézeteket” megint csak érdekes állítás, tekintve, hogy mi megy a Facebookon, TikTokon és társain, amely valóban fiatalok tömegeihez jut el. (Ha már itt tartunk, az Attack on Titant a szélsőliberálisok épp a „fasizmus dicsőítése” miatt kárhoztatják.)

Tanulságos és értékes

Mivel a szerző felsorolt pár kiragadott példát, mielőtt ezekre reflektálnék, szeretnék én is megemlíteni pár olyan művet, amire elég nehéz lenne ráhúzni, hogy „beteg”, „kifordult” vagy akár „sátánista” lenne. (A keresztényellenességet gondolom rá lehet bármire, ha nagyon akarjuk, de azért azt tartsuk szem előtt, hogy Japánban a kereszténység sosem vált államvallássá vagy akár csak széles körben elterjedtté. Az ő vallásuk/filozófiájuk a sintó, a buddhizmus és a busidó körül forog, számukra a nyugati hitvilág épp olyan misztikus szórakoztatóirodalom, mint számunkra a keleti.)

Akik a '90-es évek első felében születtek, egészen biztosan nézték a Dragon Ball Z-t, mely olyan kultikussá vált, hogy azt még a „nem animések” is ismerik, sokan közülük egyenesen szerették. A DBZ beteg lenne? Abnormális? Mit nyújtott ez a „világ nagy dolgaira választ kereső gyerekeknek”? Nos, Son Gokutól megtanulhattuk, hogy bármilyen tehetségtelennek legyünk is elkönyvelve, kőkemény munkával, kitartással, önképzéssel felvehetjük a versenyt a sokkal jobb adottságokkal rendelkező riválisainkkal is. Csak legyünk bátrak, tiszta szívűek és hűek magunkhoz, illetve barátainkhoz. Az ellenséggel pedig soha ne féljünk szembeszállni, legyen az bármely erős és félelmetes. Ezek olyan megvetendő, elborult tanítások lennének? Vagy ott volt Vegita, aki egy egész faj, a Saiyanok büszkeségét hordta a vállán. Ez a büszkeség adott neki erőt a legnehezebb pillanatokban is, és ez a faji büszkeség volt az, mely nem engedte megtörni a lelkét még akkor sem, mikor törött csontokkal, összeverve feküdt saját vérében. Mindig felállt. Fel kellett állnia, mert az nem lehet, hogy a „Saiyanok büszke hercege ne álljon fel”. Erő, büszkeség és kitartás. Jókora arroganciával, ami gyakran a vesztét okozta - újabb fontos tanulság. 

Pokoli Lány

A szerző által említésre került a Pokoli Lány, ami egyébként szerintem sem nem sátánista, de öngyilkosságra se buzdít. Ugyanakkor, ha már a halál témáját akarjuk feszegetni, mindenképpen meg kell említeni két remekművet. Az első az Angel Beats!, mely egy „angyalról” szól, akinek feladata segíteni reinkarnálódni az itt rekedt fiatal lelkeket. Ez azonban nem ennyire egyszerű, hiszen nyilván okkal ragadtak itt. Kit traumák kínoznak, kit megbánás kísért, s amíg nem teszi túl magát ezeken, addig nem is születhet újjá. És ebben segít nekik az angyal.
Zseniálisan megírt, nagyon komoly témákat feszegető alkotásról van szó, amit mindenképp érdemes megnézni.

Hasonló témát dolgoz fel a Death Parade, noha a megközelítése mondhatni a szöges ellentéte az Angel Beats!-nek. Itt ugyanis minden alkalommal két lélek érkezik a „túlvilág kapujához”, ahol az egyikükre az örök üresség vár, a másikukra pedig az újjászületés. Hogy dől el, ki melyik liftbe száll be? Nos, egy túlvilági játékot kell játszaniuk, ahol - az ott lévő entitás állítása szerint - a győztes jutalma lesz az újjászületés. Az anime ridegen valóságos képet fest az emberi lélek torzulásáról, az ember alávalóságáról, illetve arról, hogy mennyi mindenre hajlandó modern korunk, ideáit és vallását vesztett embere a túlélés - vagy jelen esetben az újjászületés - reményében.

Kakegurui

Talán az egyetlen olyan, a cikkben említett anime, melynek kritikájával egyet tudok érteni. Eme alkotás szerzője teljesen vakvágányon jár, nem igazán értette meg, hogyan kell egy szerencsejátékot feldolgozó animébe feszültséget vinni, ahogyan - noha ő vért izzadva próbálta - erotikussá se sikerült tennie. A Kakegurui egy unalmas, erőltetett kísérlete a Kaiji: Ultimate Survivor lecopizásának, anélkül, hogy a szerző bármit is felfogott volna a valaha készült legzseniálisabb szerencsejátékos animéből. Mert, miről is szól a Kaiji? Egyfelől bemutatja nekünk a kapitalista társadalom velejéig romlott mivoltát, ahol a leggazdagabbak és a társadalom legalja között olyan óriási a különbség, hogy utóbbiakat bármikor saját személyes szórakozásukra használhatják fel az újgazdagok, abból se csinálva túl nagy ügyet, ha eme lúzerek némelyike belehal a vérre menő játékokba.

Ugyanakkor a történet egyáltalán nem álszent, hiszen emellett arra is rámutat, hogy a társadalom legaljára az emberek okkal kerülnek. Többnyire olyan született vesztesek találják itt magukat, akik soha semmiből nem tanulnak, saját nyomorukért mindig másokat hibáztatnak, s képesek ugyanazt a hibát újra és újra elkövetni, minden egyes próbálkozásnál más eredményt várva. Ha van mestermű, a Kaiji az az.

Death Note

A listán szereplő animék közül számomra a Death Note leírása volt a legmeglepőbb. A tartalomismertetés után ugyanis ez az állítás: „Ez a sorozat kellően megtéveszti a fiatalok gondolatait, mivel a rosszat (gyilkosság, sátánizmus, okkultizmus) jónak állítja be, és a főszereplőt szimpatikus hősfiguraként jeleníti meg, aki a gyilkosságokat a világ javára teszi.”

Az én meglátásom szerint az anime egészen más kérdéseket boncolgat. Először is, adott egy fiatal, akinek feltett szándéka ezt a diszfunkcionális, beteg társadalmat megtisztítani, amihez egy halálistentől kapott egy eszközt. Ám idővel a főszereplő saját hatalma megszállottjává válik, eredeti céljai eltorzulnak, kifordulnak, immáron a lustákat, nem kellően motiváltakat, (ha jól emlékszem a kövéreket is) „listázná”. Azaz az anime megmutatja, ha egy ember ilyen szintű hatalmat kap, akkor egy olyan vékony jégen kezd táncolni, mely könnyen beszakadhat alatta, s ő lehet az új Sztálin. Végül a gőg és az önhittsége saját bukásához vezetett.

Nem az animék veszélyeztetik a fiatalok egészséges fejlődését

Napestig lehetne sorolni a jobbnál jobb animéket a Ghost in the Shelltől vagy a Mononoke Himétől kezdve a Fullmetal Alchemist: Brotherhoodon át a Steins;Gate-ig, ám eme írásnak ez nem célja. Főleg, hogy ezeket az „az animés közösségen kívül” aligha ismeri bárki is. Ami egyébként válasz is arra a kérdésre, hogy „milyen hatással van az anime a társadalomra?” Leginkább semmilyenre. Ugyanis az anime nincs a „mainstreamben”, ellentétben a valóban káros, ostoba és hulladék sorozatokkal, mint mondjuk a Való Világ vagy az Éjjel-Nappal Budapest, animéket nem adnak a fősodratú csatornákon, pláne nem főműsoridőben. Tehát, eleve egy korlátozott réteget tudnak elérni, ezek közül pedig nem mindenkinek tetszik a műfaj. Akiknek igen, azok jelentős többsége (mint például a barátaim közül néhányan) teljesen átlagos, hétköznapi emberek, akik egyáltalán nem teszik identitásuk részévé, hogy japán meséket néznek, s ezáltal a társadalom számára kvázi láthatatlanok. Akiket látnak, és akiket az „animésekkel” azonosítanak az egy nagyon marginális kisebbség, akiket az anime nézők is megvetnek és kiközösítenek maguk közül. De ne róluk ítéljünk már meg egy egész iparágat és annak közönségét...

I.D.

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.