Egyre fokozódik a Nyugat világháborús pszichózisa

Az ókor óta mindig előre lehetett látni a háborúk kirobbanását, mert ugyanazoknak a mechanizmusoknak engedelmeskednek, mint a fizika törvényei: a feszültség folyamatos növekedése végül mindig robbanáshoz vezet. Gazdag István írása.

1945 után az emberek hajlamosak voltak azt képzelni, hogy többé sohasem lesz világháború, mert a „józan észnek”, a nagyhatalmak kölcsönös atomfenyegetésének és az ENSZ-nek úgyis sikerül megakadályoznia azt. Valójában a „sohasem” fogalma történelmi léptékkel mérve értelmezhetetlen, az állítólagos „józan ész” már az eddigi két esetben is leszerepelt, és semmi okunk azt feltételezni, hogy legközelebb nem a szokásos formáját nyújtja, az ENSZ-ről pedig mára egyértelműen kiderült, hogy pusztán protokolláris szerepe van bármilyen valós hatalom nélkül. 

Noha a Biblia szerint a végidők folyamán idillikus egymás mellett élésben fognak feloldódni még a legélesebb antagonizmusok is (vö. Izaiás 11, 6–9), és beköszönt az „örök béke” korszaka, sőt Francis Fukuyama ugyanezen az alapon a „történelem végét” vizionálta már a mi korszakunkban, az efféle utópisztikus illúziók éppen az emberi természet legalapvetőbb biológiai-pszichológiai törvényszerűségét, a túlélésért folytatott harc genetikailag kódolt késztetését hagyják figyelmen kívül, nagyvonalúan túllépve „az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga” örökbecsű madáchi szentenciáján éppúgy, mint a politikai korrektség nevében időközben „tudományos” anatémával sújtott szociáldarwinizmus posztulátumán, amely a társadalmi kapcsolatok természetes állapotának és a haladás forrásának magát a harcot tartja mikro- és makroszinten egyaránt. A globalizmus következtében szaporodnak és súlyosbodnak a feszültséggócok világszerte, olyannyira, hogy még sohasem voltak ilyen erősek egy általános tűzvész potenciális kockázati tényezői, mint a rövidesen 10 milliárd ember jelenlétével megterhelt, forrásait tekintve viszont korlátozott kapacitású Földön. 

Egy évtizeddel ezelőtt még valószínűnek tűnt, hogy a harmadik világháború kirobbanásának közvetlenül vagy áttételesen köze lesz az iszlámhoz, hiszen a világon mindenhol a muszlim radikalizmus fellobbanásának lehettünk a tanúi. Az iszlám világ (umma) szánalmas leszereplése azonban a gázai genocídium kapcsán nyilvánvalóvá tette, hogy a dzsihádisták nem jelentenek komoly veszélyt nemhogy a világbékére, de még Izraelre nézve sem, a cionista entitás egyedül is elbánik velük, nincs szüksége az USA intervenciójára, tehát az izraeli–palesztin konfliktus miatt világháború nem fog kirobbanni, ez szinte biztos. Irán legfeljebb a szólamok szintjén fenyegeti Izraelt, hogy leradírozza „az idő térképéről”, a tettek mezején azonban még a saját szuverenitását sem képes megvédeni tőle, és atomfegyver híján nem is fogja, amelyre viszont a sorozatos megaláztatások ellenére sem szándékozik szert tenni, mert állítólag tiltja a Korán (de Pakisztánnak, úgy tűnik, nem). 

Szokás szerint az újabb világháború kockázatát, akárcsak legutóbb, most sem az aktuális „diktátorok” (Vlagyimir Putyin, Hszi Csin-ping, Kim Dzsongun) jelentik, hanem a Nyugat „demokrata” vezetői, akik akárcsak legutóbb, most sem férnek a bőrükbe, és mindenáron – konkrétan a balek szavazóik bőre árán – végezni akarnak a „gonosz” aktuális birodalmával: az „Egyesült” Európa Oroszországgal Ukrajna ürügyén, az Egyesült Államok pedig Kínával Tajvan ürügyén (ráadásként pedig Észak-Koreával Dél-Korea ürügyén).       

Mark Rutte, a NATO főtitkára szerint „fel kell készülnünk egy olyan háborúra, amelynek mértéke hasonló ahhoz, amit szüleink és dédszüleink éltek át”. Fabien Mandon, a francia haderők vezérkari főnöke szerint Franciaországnak fel kell készülnie egy háború kockázatára 2030-ig, és meg kell hoznia a „gyermekek elvesztésének” áldozatát. Richard Knighton, a brit vezérkar főnöke figyelmeztette az Egyesült Királyság „fiait és leányait, hogy fel kell készülniük a harcra”, miután az MI6 brit kémszolgálat vezetője egy külön beszédében szintén figyelmeztetett Oroszország növekvő fenyegetésére. Jennie Carignan kanadai vezérkari főnöknő mellét döngetve azzal hetvenkedik, hogy országa „készen áll a háborúra”. Merz német kancellár kényszersorozást hirdet, ha Németországnak nem sikerül önkénteseket toboroznia a hadseregbe Oroszország ellen. Alig melegedett meg Japán miniszterelnöki széke alatta, Takaicsi Szanae késlekedés nélkül katonai fellépéssel fenyegette Kínát arra az esetre, ha Tajvanra feni a fogát. 

Természetesen Amerika sem akar kimaradni a világháborús kardcsörtetésből, még ha adott esetben nem is ugyanazt tekinti a főellenségének, mint NATO-csatlósai. Az amerikai Kongresszus által november 19-én kiadott éves jelentés megállapította, hogy a vártnál sokkal gyorsabban halad Kína katonai terjeszkedése, és 2027-re olyan előnyre tesz szert egy esetleges tajvani invázió perspektívájában, amelynek eredményeként vagy győzni fog, vagy pedig az Egyesült Államok számára túl magasra emeli a megállításának költségeit. Ezzel szinkronban egyre erősödik a már Eisenhower által leleplezett katonai-ipari komplexum zsoldosainak sakálvokálja a médiában, apokaliptikus hangvételű kirohanásokkal igyekezve háborús hangulatba hergelni az efféle hergelésekre hagyományosan fogékony amerikai közvéleményt. 

A történelmileg az egyik legnagyobb háborús uszítónak számító, ultracionista-atlantista The New York Times (főszerkesztő: Joseph Kahn) szerkesztőségi állásfoglalásban követeli a katonai kiadások további növelését, és a második világháborús angolszász atrocitás-propaganda jól bevált módszerét alkalmazva most azt a fantasztikus álhírt terjeszti, hogy „Hszi Csin-ping elrendelte fegyveres erőinek, hogy 2027-re legyenek készek Tajvan elfoglalására”. Az ugyancsak notórius háborús uszító The Atlantic (főszerkesztő: Jeffrey Goldberg, az iraki háború egyik véresszájú skriblere) azzal riogat, hogy az USA valószínűleg elveszítene egy Kínával vívott hosszú háborút az ipari és technológiai kapacitás hiánya miatt, mert a modern háborúkat azok a nemzetek nyerik meg, amelyek termelésben, innovációban és a katonai erejük fenntartásában túlszárnyalják az ellenségeiket, és Kína ma már uralja a globális gyártást – a hajóktól a drónokig –, míg az Egyesült Államok hagyta elsorvadni ipari bázisát. Ha háború törne ki – siránkozik a lap –, Amerika megnyerhetné a korai csatákat, de Kína termelési ereje és alkalmazkodóképessége hosszú távú előnyt biztosítana számára. 

Egyes európai vezetők most ugyanúgy uszítanak háborúra Oroszország ellen, ahogyan elődeik tették 90 évvel ezelőtt Németország ellen. Hitler nem akarta meghódítani Európát, csak némi területi engedményt akart (Szudéta-vidék, danzigi korridor) a versailles-i békediktátum részleges korrekciójaként. Putyin sem akarja meghódítani Európát, csak némi területi engedményt akar a Szovjetunió felbomlásának részleges korrekciójaként. Végül Németországot a lengyel, Oroszországot pedig az ukrán provokációk késztették háborúra. 

Az amerikai sajtó most ugyanolyan gátlástalanul uszít háborúra Kína ellen, ahogyan 90 évvel ezelőtt tette Japán ellen. Az ENSZ 1971 óta Kína részének tekinti Tajvant, nem ismeri el független államként, tehát a kínai vezetésnek a nemzetközi jog szerint is felhatalmazása lenne arra, hogy akár erővel szerezze meg „jussát”, de maga a tajvani vezetés is elhanyagolhatónak tartja annak az esélyét, hogy Kína lerohanná a szigetet, ami világháborúval fenyegető forgatókönyvként legfeljebb a washingtoni héják vérgőzös fantáziájában létezik.   

Az előző világháborúhoz képest most alapvetően mások az erőviszonyok: akkor Németország és szövetségesei kerültek szembe a világ szinte teljes maradékával, most a világ egyik fele áll szemben a másik felével. Most egy erkölcsileg meghasonlott, önbizalomhiányos, gazdasági és katonai téren teljesen legatyásodott, részben népességcserélt Európai Unió néz farkasszemet „egy technikailag egyre kifinomultabb és immár nagyon harcedzett tömeghadsereggel rendelkező” (Knighton dixit) Oroszországgal, illetve egy erkölcsileg szintén meghasonlott, Dunning-Kruger-féle felfújt önbizalommal sújtott, gazdaságilag és pénzügyileg teljesen legatyásodott, a feje búbjáig eladósodott és még az EU-nál is sokkal jobban népességcserélt Egyesült Államok a világ műhelyének és immár innovációs központjának számító, homogén népességű és nacionalista Kínával, amelynek az ipari-haditechnikai kapacitása egyedül nagyobb, mint az egész Nyugaté együttesen.  

Ez azonban nem gátolja meg az európai és amerikai háborús uszítókat abban, hogy rendületlenül fújják a feszültség parazsát. Remélhetőleg az orosz és kínai vezetők nem fognak felülni a provokációiknak, mert a béke megőrzése már csak az ő bölcsességükön múlik. 

Gazdag István

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.