Ártatlannak tűnő mobilozás, tönkrement gyermeki idegek – interjú Pöltl Ákossal (1. rész)

Pöltl Ákos családbiztonsági szakértőként aposztrofálja önmagát, vagyis számára elsődleges a családok mind fizikai – ennek érdekében hivatásos testőrképzést is elvégzett Angliában –, mind online vonalon való védelme. Vele készült anyagunk első részében a digitális világ árnyoldalát szeretnénk megmutatni olvasóinknak.

– Kifejtené mit jelent az online védelem, s kinek van erre szüksége?

– Az online biztonság, a digitális térben való biztonságot jelenti. Én, mint testőr a családokat a középpontba helyezve próbálok olyan ismereteket, gyakorlati tudást, tapasztalatot átadni a családoknak, amelyek ezek egységét erősítik, és az aktuális problémákat, veszélyeket, segítenek nekik kiküszöbölni.  Megjegyzem, a fizikai veszélyek és az online fenyegetettség sokszor erősen összefügg. A folyamatosan a telefonján lógó gyerek – például egy éjszakai környezetben fokozottan van kitéve az áldozattá válásnak, vagy akár annak is, hogy figyelmetlenül közlekedve egy jármű elé lép az utcán.

– Ahhoz, hogy valaki ezt a munkát végezze, milyen képzettségre van szükség?

– Az én alapképzettségem közgazdász, de nagyon közel vagyok a pszichológus mesterképzés befejezéséhez is, ezt Angliában végzem. Emellett vannak mikroképzéseim is, nemrég fejeztem be ezek közül egy néhány hónaposat, ami az agyi függőségekről szólt, mert engem nagyon érdekelnek ezek a függőségek, illetve ezeknek hatásai.

Elvégeztem egy testőrképző iskolát is, ami kapcsán szeretnék megemlíteni egy fontos dolgot. A képzés folyamán nem a technikai tudás megszerzése volt a lényeg, mert ami igazán kritikus, az a magas stresszel járó helyzetek kezelése. Ennek érdekében nagyon intenzíven foglalkoztunk az agy mentális kondicionálásával. Azzal, hogy valaki stresszhelyzetben, hogyan tud racionális, vagyis működőképes maradni, hogyan tudja az emóciókat kikapcsolni. Ezek mindegyike az adott ember mentális kondicionálásától függ.

– Ennek van jelentősége a digitális térben is?

– Igen, hiszen nagyjából pont ez történik a digitális térben is, amikor a stresszhelyzetbe kerülő előtt itt is megnyílik az „üss, vagy fuss” választási lehetőség, és az emberi agynak döntenie kell. Ez egy nagyon-nagyon érdekes és fontos agyi mechanizmus, amely a szimpatikus idegrendszeri működéshez kapcsolódik, és veszély, stressz, fenyegetés hatására aktiválódik. 

Az online térben is stresszhatások érik a felhasználókat – különösen a gyerekeket –, amelyek során döntéseket kell hozniuk, reagálniuk kell. Erre kondicionálni kell az agyat, hogy elkerüljük a legkevésbé hatékony pánikreakciókat. Az online térben a persuasive design (meggyőző tervezés – a szerk.) is egy viselkedéspszichológián alapuló olyan új tudományág, amely ráépül az okostelefonokra. Az evolúciós agyi fejlődés gyengeségeit pszichológiai mechanizmusokkal ötvözve beszippantja a felhasználót, és manipulálja annak viselkedését különböző – nagyon-nagyon jól kidolgozott – módszereken keresztül. 

– Mondana ezekre példát is?

– A lányoknál a túl sok géphasználat esetén sokszor beszélünk depresszióról, szorongásról, öngyilkossági gondolatokról – ez leginkább az identitásfejlődéssel van összefüggésben. De a fiúknál is ott van például az erőszak iránti érzéketlenítés, ami egy az egyben katonai kiképzési módszertant követ. Tehát katonai szimulációs technológia, a katonaságnál vezetnek először vadászgép-szimulátorokat, amely gyakorlatilag egy nagyon valós környezetbe helyezi be a pilótát. Ha több száz órát vezet valaki egy szimulátorgépet, majd átültetik a vadászgépbe, akkor sokkal gyorsabban megtanulja a vezetést, az agynak a képességei miatt. Ugyanezeket a módszereket használják fel a lövöldözős játékok, amiket a katonaságtól vettek át. Ezek élvezetes, a valósághoz nagyon közeli szimulációk, „csak” mellékhatásként érzéketlenítik a gyerekeket az erőszak iránt.

– Ezek szerint ezek mindenképpen veszélyt jelentenek egy kialakulóban lévő gyermeki lelkületre?

– Azt mondom, hogy mindenképpen. Sőt, minél kisebb a gyermek, annál inkább össze tudja mosni a valóságot a virtuális világgal. Főleg amiatt, hogy manapság már annyira fejlett a technológia, hogy nagyon-nagyon valósághű az, amit látnak a képernyőn. S ekkor még nem is beszéltünk a virtuálisvalóság-szemüvegről, amely még sokkal valóságosabb képzetet ad.

Vannak ismert szakemberek, pszichológusok, pszichiáterek, neurológusok, akik ezzel foglalkoznak, és komoly szakmai anyagokat írnak ebben a témában arról, hogy ezeknek a lövöldözős videójátékoknak a hatására, hogyan kerül túlélési üzemmódba egy-egy gyerek, és mi játszódik le olyankor a fejében. Tehát az agy nem tudja megkülönböztetni, hogy éppen egy valós harcban, vagy egy virtuális játékban van-e benne – mindenképpen úgy értékeli a dolgot, hogy túl kell élnie, hogy az életéért küzd. Mivel nem tudja megkülönböztetni a valós és a vélt veszélyt vagy helyzetet, ugyanazokat a mechanizmusokat indítja el, ugyanazok lesznek a kémiai reakciók.

– Mi lehet ennek a következménye?

– Játék közben a gyermek agya bekapcsol, de nem a gondolkodó agya van aktivizálva, tehát az elülső kéreg, hanem a limbikus rendszerben az amigdala, az agynak az a része, ami ösztönszerűen működik, és a túlélésért felelős. A gyerek egy túlélési üzemmódban tehát az életéért harcol, s ha ilyenkor a szülő radikálisan lép közbe – például kikapcsolja a gépet –, akkor a gyerek összeomlik, agresszívvá válhat, akár neki is támadhat a szülőnek. Egyszóval ilyenkor a gyermek agya mintegy robbanás közeli állapotban van, izzik a limbikus rendszere, ahol a túlélési központ van, és utána napokig is eltarthat, amíg ki tud ebből az állapotból szabadulni. Különösen akkor, ha folyamatosan és állandóan ebben a helyzetben van.

– Ez azt is jelenti, hogy egy idő után a gyermek maga is állandóan akarja ezt a magas szintű stresszhelyzetet?

– Igen, mert megszokja ezt a helyzetet, és kondicionálódik erre az állapotra. Az is köztudott, hogy milyen szinten lehet kondicionálni valakit. Ha stresszhelyzetben vagyunk, és az embernek nincs egy tanult, ösztönszerű reakciója erre az adott szituációra, akkor pánikreakcióval válaszol, ami általában nem jó. Ha viszont van rá egy nem ösztönszerű reakciója – ami úgy lesz meg, ha mondjuk, megcsinálja ugyanazt a dolgot háromezerszer ismétlések révén, vagyis megtanulja, hogyan kell adott helyzetben reagálnia –, akkor az kondicionálódik az idegrendszerébe. Ezt hívjuk mentális kondicionálásnak.

Erre mondok egy korábban megtörtént esetet az USA-ból. Egy gyerek mindennap ugyanazt a játékban lévő feladatot csinálta meg, és egyre csak játszott, játszott és játszott. Azután egy alkalommal, mikor bement az iskolába, lelőtte tíz társát. Amikor pedig ráüvöltött egy tanár, hogy hagyja abba, tegye le a fegyvert, akkor az első szóra letette fegyverét. Kiderült, hogy korábban, mikor hazament az iskolából, egész nap játszott, de csak addig, míg be nem jött az édesanyja a szobába, s azt nem mondta, hogy elég, hagyja abba a játékot. Mert ekkor otthon is letette a gépet, erre a mondatra volt kondicionálva.

Az a lényeg, hogy ha valaki ismétlésekkel több ezerszer megcsinál valamit egymás után, akkor az az agyában egyfajta második reflexé válik. Nem kell gondolkodnia – nem is tud ilyenkor – mert minden automatikusan történik, a túlélés lesz az agynak a fő prioritása. Ilyenkor az idegrendszernek a túlélési központja aktivizálódik – az amigdala, ami a limbikus rendszerben van –, és aki játszik, az ezt használja. Ebből következik az a probléma is, hogy mivel a gyerek állandóan ezt a túlélési központját használja a videójáték alatt, nem tudnak megfelelően fejlődni azok az idegrendszeri részek – a gondolkodó agya –, amelyeknek pedig ebben a korban fejlődniük kellene.

– Ezek szerint ez az állapot már szinte kórosnak tekinthető?

– Igen, a videójáték-függőség már 2013 óta szerepel a DSM-5 függelékében (Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvben – a szerk.), amelyben a pszichiátriai betegségek vannak felsorolva. Szóval erről már régóta ilyen módon tudunk, s azóta ezek a játékok csak még tovább fejlődtek, élethűbbek lettek.

– Egyébként a függőségnek ez a formája egyaránt vonatkozik gyermekekre és felnőttekre is?

– Persze, amikor arról beszélünk, hogy függőség, akkor azt is meg kell vizsgálni, mi az, ami ebből ki tud valakit emelni. Ha már van egy kifejlett elülső lebeny, ahol ott van az önkontroll – vagyis adott körülmények között a visszautasítás funkció –, akkor az illető tud már valamire nemet is mondani. Mert belátja, hogy ez már számára káros, és akkor jó esetben lemond arról a dologról, és nem csinálja tovább.

A függőségnek az alapdefiníciója, hogy tudja, érzi valaki, hogy amit csinál, az számára káros, az élete minőségét rontja, de akkor is tovább csinálja. Sokszor ez már önsorsrontóvá is válik, de ennek ellenére az illető nem tud lemondani róla. Ez előfordulhat gyermekeknél, felnőtteknél egyaránt, de nyilván ha az elülső lebeny fejlettebb, az segít a valamiről való lemondásban. Ezért egy gyermek sokkal védtelenebb, kitettebb bármilyen függőség irányába.

– Mi váltja ki ezt a nagyon erős függőségi viszonyt?

– A függőség esetén a dopamint tekintjük kulcstényezőnek. A dopamin egy bennünk található neurotranszmitter (idegi hírvivő hormon – a szerk.), amely kulcsszerepet játszik: a hangulat, a motiváció, a jutalomérzet és a mozgás szabályozásában. A dopamin azért különösen fontos, mert gyakorlatilag összeköti a jutalmazást a mozgással, vagyis örömet okoz, amin keresztül motiválja az embert, hogy megtegyen dolgokat. Általában egy egészséges, lassú dopaminemelkedés motiválja az embert olyan egészséges, az idegrendszeri fejlődést elősegítő dolgokra, hogy menjen sportolni, találkozzon másokkal, beszélgessen valakivel, és sok más hasonló tevékenységre is. Ezek a dolgok számunkra örömet okoznak, hiszen a normális emberi léthez tartozik, hogy közösségben legyünk, a gyerekeknek pedig az, hogy játszanak. A szervezetünk a dopaminon keresztül motivál minket minél több ilyen egészséges tevékenység elvégzésére, és arra törekszik, a dopaminháztartásunk egyensúlyban maradjon. 

A baj akkor következett be, amikor a civilizációval megjelentek olyan dolgok – alkohol, drog, cigaretta, stb. –, amelyek kibillentették ezt az egyensúlyi helyzetet. Felbukkantak olyan külső tényezők, amelyek kémiai szerek formájában, de olyanok is – mint a szerencsejáték –, amelyek viselkedések formájában jelentkeztek. Mindezek nemcsak gyorsan emelték meg a dopaminszintet, hanem azt mennyiségileg is a többszörösére növelték. Innentől kezdve az emberi agy megtanulta, hogy hozzá lehet jutni olyan mennyiségű dopaminhoz, ami eufóriát okoz, s attól kezdve képes ragaszkodni ehhez a dologhoz, rögződik ez a dopaminhozzáférési igény. Ettől fogva minden más dolog már unalmassá válik, és megjelenik az illetőben a folyamatos vágyakozás arra a tevékenységre, dologra, ami extrém magas dopaminhoz juttatja őt. Kialakul benne egy olyan szintű állandó idegállapot, amit függőségnek nevezünk.

Jelen írásban megismerkedtünk azzal, hogy a digitális tér okozhat – és sajnos rendre okoz is – helytelen valóságérzékelést; a videójátékok gyakori élvezete pedig elvezetheti használóját a függőségek világába. A folytatásban megismerkedhetünk nemcsak a jelen kor fiataljainak – a dopaminizált nemzedéknek – a mindennapjaival, de azzal is, mi lehet a kiút ebből az ördögi csapdahelyzetből.    

Kapcsolódó: