Liberalizmus és kommunizmus: két út, egy cél

Korábbi írásomban gazdaságilag hasonlítottam össze a jelenlegi „szabad” világunkat a kommunista gazdaságfelfogással, melyből egyértelműen kiderült, noha a módszereik merőben eltérőek, filozófiájuk és végcéljuk ugyanaz: az embert lealjasítani egy egyszerű robottá, a családot szétzúzni, a népet pedig feláldozni a termelés oltárán. 

Amikor ezen témámhoz böngésztem a forrásokat, teljesen véletlenül igen meglepő dolgokra találtam rá, amely úgy gondolom, mindenképpen megér egy folytatást. Ezúttal azonban nem gazdasági, hanem társadalmi-ideológiai szempontok szerint vetem össze a kommunizmust és jelenünk egyeduralkodó eszmeiségét: a liberalizmust. Ilyenkor a Reddit mélyéről bizonyára felsikolt pár belpesti, ám őket ki kell ábrándítanom, bármit is mond Orbán Viktor, hazánk egyáltalán nem „illiberális” demokrácia, a társadalmat és a közfelfogást olyan szinten átitatták a liberális „értékek”, hogy a mai napig ezek komoly befolyásoló tényezők még a vidéki ember gondolkodásában is. A fiatalokét pedig teljesen meghatározza köszönhetően a nyugati streamingszolgáltatóknak és az ellenőrzés nélküli közösségi médiumoknak. Tehát, kimondhatjuk, hogy az egész északi civilizáció a liberalizmus mocskában senyved, mely meszesgödrök és kivégzőosztagok helyett hedonizmussal, fogyasztással és népességcserével kívánja elérni az általa megálmodott utópiát. 

S, noha a liberálisok szabályait hű ölebként követő kóserkonzervatívok előszeretettel hangoztatják, hogy a „nemzetiszocializmus és a kommunizmus valójában egyazon érme két oldala, két totalitárius eszme, tehát, a kommunizmus és a nemzetiszocializmus valódi ellensége a szabadság, a demokrácia és a liberalizmus”, a valóság ezzel szemben egészen mást mutat. Az én állításom ugyanis az, hogy a kommunizmus és a liberalizmus édestestvérek, olyan eszmerendszerek, amelyek 1789-ben szabadultak a világra, eszközeik eltérőek, ám céljuk ugyanaz: az északi civilizáció teljes megsemmisítése, és egy új „utópia” megteremtése, melyben nincs helye faji öntudatnak, nemzeti büszkeségnek, normális családmodellnek, egészséges fiatalságnak, de még csak magántulajdonnak sem. Mindkettő velejéig materialista ideológia, mely nem hisz sem a lélekben, sem az emelkedett szellemben.  

Sajnos, jelenkori oktatásunk feszes menetrendjébe „nem fér bele”, hogy a lenini Szovjetunió társadalmát, illetve kezdeti törvényeit és rendelkezéseit alaposan megismertessék a nagyérdeművel, hiszen akkor nem maradna elég idő a féltucat holokausztfilm levetítésére, meg azok jó hosszú átbeszélésére, majd legalább két tanórát szentelve annak, hogy elmagyarázzák minden diáknak, „a fasizmus gonosz”. Így hát viszonylag kevesen tudják (ahogy eddig én se tudtam), hogy a cári rendszerrel való szakítás jegyében a zsidó származású Lenin, és hasonló hátterű hű elvtársa, Trockij, olyan törvényeket alkottak, melyek a mai napig példaértékűnek számítanak a nyugati „LMBT-közösségek” és feministák körében. 

Az LMBT-mozgalom jégtörői

A liberalizmus szeret azzal büszkélkedni, hogy a „virágozzék minden virág” elve alapján ők hagyják kiteljesedni mindenki szabadságát, míg az „nem sérti” másokét. A mondat második fele már teljesen képlékennyé teszi az egész tézist, amelynek hosszú évtizedek óta gyakorlati megvalósulását is tapasztaljuk: mindent a kisebbségeknek, a többségnek pedig jogában áll mindent tolerálni, vagy megismerik a jog kedvenc gumicsontját, a „gyűlölet-bűncselekmény” fogalmát. Őket extra törvények védik, kiváltságos jogaik vannak, „veszélyeztetett státuszuk”, nekünk meg halmozott büntetési tételek és súlyosító körülmények. Amerikától Franciaországon át Magyarországig sehol nincs ez másként. 

Ami viszont érdekes lehet, hogy ezek egyáltalán nem liberális vívmányok. Először az 1789-es francia forradalom szélsőbaloldali mészárosai dekriminalizálták a homoszexualitást, majd – hosszú szünet után – 1917-ben a bolsevikok váltak az „LMBT-jogok” élharcosává. Addig ugyanis a cári Oroszország és az ortodox egyház kőkeményen elítélte a szodómiát, annak gyakorlóit pedig Szibériába küldte „gondolkodni”. Ezen törvényeket Leninék érvénytelenítették 1917-ben, majd, az 1922-ben kiadott új kódexükből teljesen kitörölték még a szodómia kifejezést is, nemhogy annak büntethetőségét. Leningrád és Moszkva a homoszexuális élet fellegvárává vált a frissen megalakult Szovjetunióban, fürdőkkel, bárokkal, nyelvi kódokkal, ahol az „érintettek” „nagynéninek” (auntie) becézve azonosították egymást. Még a transzvesztiták is megjelentek, és teljesen elfogadott volt, hogy a férfiak nőnek vagy a nők férfinak öltöznek. Hiszen, a hagyományos nemi szerepek nem többek „burzsoá megkötéseknél”. Így hát egyáltalán nem fogták vissza a társadalom egyetlen „elnyomott rétegét” sem, hogy „ledobják láncaikat”. 

A „nagy októberi forradalomban”, majd az azt követő polgárháborúban rengeteg nő vett részt a bolsevikok oldalán. A folytonos harcok, a katonaélet nyomán eme nők elférfiasodtak, maszkulin jegyeket öltöttek magukra, ami gyakran vezetett ahhoz, hogy hazatérve a női nemet részesítették előnyben a párválasztásnál. Egy szélsőbalos oldal még el is büszkélkedik azzal, hogy a ’20-as évek Szovjet-Oroszországában került sor először „nemváltásra” a világon, majd arra is kitérnek, ez nem elszigetelt eset volt. Rengeteg elférfiasodott nő döntött úgy, hogy ő „férfiként szeretne élni”, és az állam még a névváltoztatást is engedélyezte számukra. Voltak, akik „nemváltó műtétnek” is alávetették magukat! Nem a XXI. század első feléről beszélünk, hanem az 1920-as évek Szovjetuniójáról. Nyikolaj Konsztantyinovics Kolcov biológus például egyenesen kijelentette: „végtelen számú köztes nem létezik” – jelentsen ez bármit.

Még „házasságokat” is kötöttek azonos nemű „párok”. Egy esetről írásos anyag is fennmaradt, az ügy ugyanis bíróság elé került, mint „bűn a természet ellen”. Ám a kommunista bírák kimondták: „a házasság érvényes, mivel mindkét fél önkéntes alapon lépett frigyre, a házasság tényét vizsgálva az illetők neme pedig irreleváns”. Később a leszbikus „pár” még gyermeket is nevelhetett, ugyanis az egyik fél teherbe esett egy harmadik szereplőtől. Számos ilyen történetet összegyűjtve eme nyugati kultúrmarxista blog el is dicsekszik vele, hogy a „tradicionális normák megsemmisítése” nemcsak a hatalmi elit kiváltsága volt, hanem a társadalom legalsóbb szintjéig terjedő támogatást élvezett a kommunista diktatúrában. Mert erre is úgy tekintettek, mint a nép felszabadítására az „elnyomó, burzsoá társadalom béklyói alól”. Egy másik írás a kommunista blokkról egyenesen úgy fogalmaz, mint „Mennyország az LMBT-közösségek számára”. Az egyik legszabadabb ország számukra, ahol igen jól érezték magukat, az éppen az NDK volt. Érdemes megkérdezni egy átlag németet, ő hogyan élt akkoriban, és milyen szenvedéseknek és veréseknek volt kitéve… 

Az első modern állam, mely legalizálta az abortuszt

Lenin vörös uralma nem csak a már megszületett, és felnőtt emberek szisztematikus legyilkolásában járt az élen. Előlük aztán semmilyen korcsoport nem menekült, hiszen ők voltak azok is, akik „modern államként” elsőként legalizálták az abortuszt, méghozzá 1920. november 18-án. Ezt a lépést az American Reformer nevű oldal csak úgy jellemzi, mint „a lépést, mely elismerést érdemel minden progresszív ember szemében mind a mai napig”. 

Rá is mutatnak, hogy míg a nyugati országokban a gyerekgyilkosságok legalizálásáért a feministáknak sokszor igen keményen meg kellett küzdeniük, addig a Szovjetunió bármiféle külső vagy belső kényszer nélkül, teljesen magától, meggyőződési alapon meghozta a világ egyik legliberálisabb abortusztörvényét, mely a mai napig példaértékű minden „progresszív liberális” számára. 

Az antirasszista „mintaállam”

A marxista utópia hirdette meg először a „faji harmónia” doktrínáját, propagandaplakátjaikon pedig a „rasszista kapitalista rendszereket” gúnyolták, ahol az afrikaiakat lenézik és elnyomják.

Ezzel szemben ők nem láttak fajokat, csak osztályokat. „Nemzetközivé lesz az egész világ”, ugyebár. De a szovjetek voltak azok is, akik kőkeményen felléptek az antiszemitizmus ellen, ugyanis mind a rasszizmust, mind az antiszemitizmust „osztályellenesnek”, tehát népellenesnek minősítették, valamint úgy jellemezték, mint „a legveszélyesebb formája a kannibalizmusnak”. Egy, magától Sztálintól származó, 1931-es parancs például egyenesen halálbüntetést mond ki az „aktív antiszemitákra”. 

Kinevettem őket, pedig nekik volt igazuk

Csupán egy szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy a fenti anyagokra rátaláltam, s azok alapos áttanulmányozása engem is megdöbbentett. Korábban én is kinevettem a szivárvány- vagy transzzászlós antifasiszta kommunistákat, ám a valóság az, hogy Leninék büszkén ölelnék őket kebelükre, és együtt harcolnának a „burzsoázia” ellen. A kommunista blokkban ugyanis a kisebbségek, legyen azok kubai vagy afrikai bevándorlók, az „LMBT-közösség” tagjai, vagy maszkulin feministák, piedesztálra voltak emelve, s míg számunkra a vörös uralom a poklot jelentette, nekik a kommunisták hozták el a földi paradicsomot. A fentiek ismeretében viszont muszáj feltennem a kérdést: nem pont ugyanezen folyamatokat látjuk napjaink Európájában és Amerikájában? A liberalizmus álarca alatt nem pont ugyanazok uralkodnak felettünk, s nem pont ugyanolyan törvényeket hoznak? Nem éppen ugyanazon rétegeket emelik fölénk, amelyeket Leninék 100 évvel ezelőtt? Nem ugyanaz a totális háború zajlik a családok és a nemzetek ellen, mint anno? Miben más akkor a liberalizmus, mint a kommunizmus? Módszereiben. Az utópisták ugyanis megtanulták, hogy a békát nem szabad forró vízbe dobni, mert akkor megérti, meg akarják főzni. Szépen, lassan kell melegíteni a vizet, míg az ücsörög a fazékban. Ha beteszünk neki valami jó filmet, vagy egy kis tudatmódosítószert a fazékba, még bárgyún is vigyorog saját végzetének beteljesedése közben, és azt hülyézi le, aki a kiugrást szorgalmazza.

Gyebnár Dávid

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódó: