Gyebnár: ez nem nemzeti gazdaságpolitika, hanem gyarmati függőség

Mi sem mutatja jobban a Mi Hazánk Mozgalom erejét, mint hogy Toroczkai László megnyilvánulásaira immáron Szijjártó Péter külügyminiszternek is reagálnia kell, méghozzá név szerint megemlítve a Mi Hazánk elnökét. Toroczkai ugyanis mind országjárása alatt, mind a különböző műsorokban rendre a kormány fejére olvassa, hogy a kis- és középvállalkozások helyett a globális multikat támogatják, holott a foglalkoztatottság több mint 70 százalékáért még mindig a kkv-szektor felel.

Ezzel kapcsolatban legutóbb az Ultrahang műsorában beszélt arról Szijjártó, hogy ezt „hibás megközelítésnek” tartja, szerinte ugyanis a két szektort egyszerre kell támogatni, és úgy jön létre a szimbiózis. Egészen pontosan a következőket mondta:

„Ma a kis- és közepes vállalkozások számára az igazán nagy fejlődéshez az utat az nyitja meg, hogyha egy-egy nagyvállalat beszállítói láncaiba be tudnak kerülni.”

Majd arról kezdett beszélni, hogy miért nem elegendő csupán támogatásokat adni a magyar vállalkozásoknak akár fejlesztésekre, akár új gépekre, ugyanis „attól még nem lesz igény” az általuk előállított termékekre, az új kifejlesztett technológiákra. 

Szavaiból kiderül, a kormány célja, hogy megteremtse a lehetőséget eme vállalkozások számára, hogy egy külföldi multicég beszállítóivá váljanak. Ezzel kapcsolatban elmondta, mikor idehozzák a külföldi cégeket, akkor megállapodnak velük több dologban. Ezek közé tartozik, hogy „kezdő lépésben a beszállítóik 30 százalékát 100 kilométeren belül szerzik be”. A kis- és középvállalkozások pedig ezekért a helyekért versenghetnek, mert ez számukra egy „kiugró fejlődési lehetőség”. 

Szépen hangzó szavak, amivel bizonyára sokakat meg lehet győzni arról, hogy ez a kormány „mennyit tesz a nemzetgazdaságért”. Aki azonban kicsit a dolgok mögé néz, azt tapasztalja, hogy itt nem egy nemzetgazdaság fejlődik, hanem a feltörekvő vállalkozásokat láncolják hozzá egy globális hálózathoz, amellyel, ha bedől, borul szinte a teljes magyar kkv-szektor. 

Szén és acél helyett akkumulátor és lítium

A kormány gazdaságpolitikájának két tartópillére: az autóipar és az akkumulátorgyártás. Toroczkai László jogosan tette fel a kérdést Szijjártó Péter jól csengő szavaira reagálva: „Jó, jó, de mégis ki termeszt lítiumot a hátsó kertjében?” Mert itt bizony erről van szó. Hogy sok esetben olyan gyárakat hoznak ide, melyek igényét a térség, ahova betelepítik, egyszerűen képtelen lefedni. Ilyenkor az adott vállalat joggal mondhatja, hogy „mi megpróbáltuk, de látjátok, hogy lehetetlen”, és hozhatják a saját beszállítóikat. Ám a képlet akkor sem jobb, ha a térségben megoldható, hogy, mondjuk, az autóiparnak vagy valami összeszerelő üzemnek beszállítójává váljon az ottani kkv-szektor. 

Ezzel egyfelől lemondanak önállóságukról, sorsukat egy az egyben egy globális lánchoz kötik, amivel teljesen kiszolgáltatottá válnak a nemzetközi folyamatoknak. Mondhatjuk úgy is, sorsuk onnantól kezdve nem a saját kezükben van. Ráadásul a helyi közösség számára semmiféle értéket nem állítanak elő, létezésük semmivel sem szolgálja a térség érdekeit, fejlődését. Sőt, akár még káros is lehet, hiszen nem arra ösztönzi a vállalkozót, hogy a térség adottságait kihasználva, ahhoz igazodva indítson egy olyan vállalkozást, amely organikusan illeszkedik a terület igényeihez. Inkább arra sarkallja, hogy a környezetbe nem illő, mesterséges vállalkozást erőltessen oda. Így aztán a magyar vállalkozások sem tudnak egymás kiegészítéseként működni, hiszen a kormány olyan feltételeket állított eléjük, ahol egymást lenyomva kell versengeniük a tőke kegyeiért. 

Példának okáért vegyük Békés vármegyét. A rendszerváltásnak nevezett színjáték előtt a Viharsarok volt a csonka ország éléskamrája. A városokban létesült feldolgozóüzemeknek a vidék vált a beszállítójává, az amúgy is mezőgazdaságból és állattartásból élő térség így kapott egy újabb ösztönzést, hogy folytassa tevékenységét, ami mindenkinek az előnyére vált. A gazdák el tudták adni árucikkeiket, a helyiek pedig tudták, hogy amit a városban feldolgoznak, az „innen van”, tehát megbízható, egészséges és biztonságos. Mondhatjuk úgy is, organikus módon alakult ki a mezőgazdaságra épülő feldolgozóipar. Aztán jött a karvalytőke, a kapitalista szabadrablás és a globális kereskedelmi lánc, ami mindent lerombolt. Ma már autóalkatrész- és egyéb összeszerelő üzemek csúfítják a látképet ott, ahol a feldolgozóipar gyárainak kellene állnia. Egy konzervgyár maradt, az is külföldi kézben. A termelőket tönkretették, sok gazdának Pestre kell járnia eladni a terményét, vagy egyszerűen felhagyott a gazdálkodással. Mi pedig spanyol paradicsomot, meg ki tudja, milyen húst veszünk a multitól. De legalább a GDP pörög. 

Önellátás helyett kiszolgáltatottság

Ha a környékbeli termelőkre épülő feldolgozóipar rendszere országosan megmaradt volna, Magyarország nemcsak önellátó lenne, de még exportálni is tudná árucikkeit. Mára azonban oda jutottunk, hogy – a mindenkori kormányoknak köszönhetően – teljes egészében függünk a nemzetközi folyamatoktól. Ha az autóipar bedől, ha az akkumulátor iránti kereslet visszaesik, az egész magyar gazdaság összeomlik. És a válság közeleg… 

Enni azonban mindig kell. Az egészséges élelem iránti kereslet pedig egyre nagyobb az északi civilizáció országaiban. „Nemzeti kormányunk” mégsem ezt az utat választotta. Ők összeszerelő üzemeket telepítenek, majd azokhoz láncolják a kis- és középvállalkozásokat, arra kényszerítve őket, hogy a térség adottságainak kiaknázása helyett a multik kiszolgálóivá váljanak. A történelemben láttunk már ilyet, ezt azonban nem „nemzetgazdaságnak” hívták, hanem gyarmati kizsákmányolásnak. 

Gyebnár Dávid 

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódó: