Boldog nőnapot minden nemzetközi nőnek! Avagy szükségünk van-e munkásmozgalmi ünnepekre a XXI. században?

Ha röviden és frappánsan le akarnám zárni a kérdést, most csupán annyit írnék: Nincs! Ám úgy döntöttem, megtisztelem a problémakört és az internet népét némi keresetlen okfejtéssel – kezdi véleménycikkét Kolonits László. Írását változtatások nélkül közöljük. 

Jól tudom, többen úgy látják, azt vallják, még az úgynevezett jobboldalon is – ha társadalmi léptékben nem is sokan vannak, akiknek az ingerküszöbét elérik a hasonló jellegű kérdések –, hogy a nőnap mára elszakadt, függetlenné vált a XIX–XX. századi, munkásmozgalmi, kommunista gyökereitől, ártatlan, tavaszi ünneppé szelídült, amikor jól megérdemelten végre a női nem kerül a figyelem középpontjába. Tehát nincs itt semmi látnivaló, nem számít az erőszakos feminista múlt, a felforgató Clara Zetkin vagy Rosa Luxemburg szerepe, jó alkalom ez a nőiség megünneplésére. Ezzel természetesen a legteljesebb mértékben nem tudok egyetérteni. Alább pedig az is kiderül, miért… 

Vajon mit érdemes tudni röviden a nemzetközi nőnap történetéről? A dátum a textiliparban dolgozó nők 1857. március 8-i, New York-i tüntetésére utal, bár az első nőnapot 1909-ben az Amerikai Szocialista Párt (Socialist Party of America) nem ezen évforduló alkalmából tartotta meg. 

A március 8-i dátumot először a Moszkvában, 1921-ben rendezett Kommunista Nők II. Nemzetközi Kongresszusán határozták meg, és Vlagyimir Iljics már a következő évben Szovjet-Oroszország hivatalos ünnepévé tette, a se nem nagy, se nem októberi szocialista forradalomban közreműködő nők tiszteletére. 

A magyarországi kommunisták is fontosnak érezték, hogy az „ünnepet” szovjet mintára mielőbb meghonosítsák, így 1948 óta itthon is bekerült a kalendáriumba. Clara Zetkin (szül. Eißner) és társainak törekvéseit nemzetközi léptékű siker koronázta: a nők jelentős része fordult szembe a „kulturális marxisták” és örököseik által elnyomó struktúrává leminősített család intézményével, de sikerült kiharcolniuk „a nők munkához való jogát” (!) is, gyárakba terelve, kapitalista rabszolgává alacsonyítva a család lelkét.

Szép dolog a megbocsájtás (feledni persze nem szabad), de szellemi orientáltságú emberként nem tehetjük meg, hogy nagyvonalúan eltekintünk bármely problematika eredőjétől, mivel az minden esetben az adott kérdéskör esszenciájához tartozik. Ez az ünnep éppen ezért sosem lehet a Szűz Mária archetypusával jellemezhető tradicionális nőiség ünnepnapja. 

Ez a nap nem a családjával, a közösségével organikus egységben élő nőiség ünnepe, hanem jobb esetben a társadalom felforgatására törő, a férfi és a nő természetes szövetsége közé éket verő zetkini feminizmusé, 

rosszabb esetben a manapság, a korszellem mentén érdemtelenül gyakran emlegetett, a férfiúi minőség ellen fellázadó Lilith, vagy a túlfűtött erotikus tánca jutalmaképpen Keresztelő Szent János fejét kérő és megkapó Salomé nevével fémjelezhető démoni nőiségé.

A végletes feminizálódás korában, amikor minden férfias viselkedési formát toxikusnak, mérgezőnek igyekeznek beállítani – ahogy a „Tündérdombi fények” szerzője is említi –, minden nap nőnap. Ettől függetlenül és emiatt magam is fontosnak tartom a tradicionális női minőségről való koncentrált, ünnepnap formájában történő megemlékezést. Ha nem lenne erre más alkalom, talán megengedőbb lennék március 8-cal kapcsolatban is. De van ilyen tradicionális ünnepnapunk. Hagyományosan – mindenféle keserű kommunista és feminista mellékíz nélkül – Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, március 25-én emlékezünk meg a minden tiszteletet és megbecsülés megérdemlő hölgyekről, a magasrendű női minőségről.

És ha a bejegyzésem olvasása során valakiben klasszikus feminista kérdések vetődnének fel, annak számára álljon itt egy citátum Julius Evola kiváló könyvéből A szexus metafizikájából: „A nő férfival szembeni alsóbbrendűségének, egyenlőségének vagy fensőbbrendűségének gyakran vitatott problémája tulajdonképpen álprobléma. A kérdés valójában azért értelmetlen, mert előfeltételezi, hogy a férfi és a nő egymással összemérhetők. Ha minden művi, felszínes és mesterkélt előítéletet félreteszünk, azt kell látnunk, hogy olyan jellegű különbség van a platóni értelemben vett férfi- és nőidea között, hogy azokat lehetetlen egymással összemérni. Ugyanúgy értelmetlen feltenni a kérdést, hogy a nő magasabb vagy alacsonyabb rendű-e a férfinál, mint azon töprengeni, hogy a víz magasabb vagy alacsonyabb rendű-e a tűznél. Az egyik nem számára mintául szolgáló mértékről tehát nem az ellenkező nem, hanem kizárólag saját nemének „ideája” gondoskodhat. Másképpen megfogalmazva, az egyetlen dolog, amit egy adott nő magas- vagy alacsonyrendűségének megállapítása kapcsán tehetünk az, hogy lénye alapján a tiszta, abszolút nőhöz, a női nem saját mintaképéhez viszonyítjuk; akárcsak a férfi esetében, ahol hasonló értelemben kell eljárnunk. Éppen ezért a modern nő jogkövetelései abból a tévedésen alapuló kisebbségi komplexusból erednek, amely szerint a nő a férfinál alacsonyabb rendű lenne. Még egyszer ismételjük meg, az egyetlen minőségi mérce az, hogy valaki milyen mértékben képes saját természetét megvalósítani. Ily módon magától értetődik, hogy a tökéletesen nőies nő magasabb rendű, mint a férfiatlan férfi.”

Az írás eredetileg a szerző Facebook-oldalán jelent meg.

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.