„Csak azt várjuk, hogy egyszer hazamehessünk” – három ukrán katona története a front mögül

Körülbelül egy évvel ezelőtt ismertem meg azt a katonát, akinek a története ezen írás alapja. Egy kárpátaljai magyar barátom keresett meg, és egy súlyosan megsebesült fiatal édesapáról mesélt, aki egy helyi kórházban feküdt. Akkor azt mondta: ez a fiú csak úgy élheti túl, ha nem kerül vissza a frontra. Ez volt az egyetlen esélye, hogy valaha még láthassa a kisfiát. Segítséget kért, és közös erővel, kapcsolatokon keresztül sikerült elérnünk, hogy ne vezényeljék vissza a lövészárokba.

Ma a hátországban szolgál, és azóta gyakran ír nekem. Nem hadi beszámolókat küld, hanem azt fogalmazza meg, amit átél, és ami belülről emészti. Napról napra nehezebben.

Néhány napja újabb üzenet érkezett tőle. Azt írta, úgy érzi, elfogyott az ereje, nem bírja tovább elviselni a terhet.

„A vezetésünk nem akarja leállítani a háborút, nem érdekli őket a katonák élete. A sebesülésem óta a hátországban szolgálok, de szinte az összes harcoló bajtársam, akit ismertem, meghalt vagy hadirokkanttá vált. Ez rettenetes, de Volodimir Zelenszkij és csapata, valamint Szerhij Beszkresztnov – aki bár kibújt a szolgálat alól, a védelmi miniszter tanácsadója lett – nem törődnek ezzel. A lényeg, hogy a kamerák előtt a megtörhetetlen vezetők képét mutassák. A többi nem számít.”

Sokat beszélgettünk arról, hogyan emészti fel az eszkalálódó háború a túlélésbe vetett hitüket. Arról is, hogy az ellenségeskedést szerintük csak a soviniszta csoportok és a politika szítja. Az ukránok és a magyarok évtizedek óta békében élnek egymás mellett Kárpátalján, most pedig egymás hátát védik a harcmezőn. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az ő életéért is egy magyar barátja emelt szót, amikor hadikórházba került.

Abban maradtunk, hogy felerősítem a hangját – sőt a hangjukat, mert végül két bajtársa gondolatait is elküldte. Szeretném, ha a feltámadás ünnepén meghallanánk az emberi szót a háború zaja mögött. Azokét a katonákét, akik nem győzni, hanem élni szeretnének.

Sorai nem hangosak és nem dühösek. Sokkal inkább végtelenül fáradtak.

„Az emberek csak halnak és halnak… Nyomasztó a kép. Már minden családban van valaki, aki odaveszett”

– írja.

Súlyos sérülése után szeretett volna leszerelni, de nem engedték. Az egység vezetése ellenséges volt vele, a katonai rendészethez küldött panaszait pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Közben arról ír, amit ma Ukrajnában sokan éreznek:

„Mindenki látja, hogy ennek így sosem lesz vége. Diplomáciára lenne szükség. De minden kompromisszumot gyengeségnek tartanak. Pedig mi, állampolgárok és katonák, békét akarunk. Ehhez képest hamis közvélemény-kutatásokat közölnek, és a tévében azt állítják, az ukránok folytatni akarják a harcot. De ez nem igaz.”

Amikor egyszer reményvesztettnek tűnt, azt mondtam neki: „az eső nem tart örökké”, és a háborúk sem. Most azt írta, ez a mondat tartja benne a lelket, amikor feladná.

„Azt mondtad, az eső nem tart örökké. Erre gondolok, ez ad reményt. Minden borzalom ellenére mi, ukránok, még mindig bízunk a jobban. Az én napsugaram a feleségem és a kisfiam. Ők az életem értelme, ők adnak erőt a folytatáshoz.”

Ezen a ponton minden politikai narratíva érvényét veszti. Itt a háború már nem országokról szól, hanem arról, hazajut-e egy apa. A katona elmesélte bajtársai sorsát is, amiről nekik maguknak nincs kinek beszélniük.

„Egyikük egy páncélozott járműben sérült meg, amikor találat érte őket. Mindkét lába súlyosan roncsolódott. Csak azért él, mert értett az orvosláshoz, és gyakorlatilag saját magát mentette meg. Öt műtéten van túl, az amputációt az úgynevezett Ilizarov-készülékkel sikerült elkerülni.” 

De ami ezután jött, az talán még nehezebb. Hiába élte túl, nincs hová és kikhez hazatérnie. 

„Nincs lakása, nincs családja. Az anyja meghalt, az apjával nem beszél, rokonai külföldre menekültek. A felesége elhagyta. Kivették az állományból, havi 600 hrivnyát kap. Dolgozni nem tud, az egészségi állapota miatt nem vették vissza sehová. Jelenleg rokkantsági eljárás alatt áll, de bürokratikus falakba ütközik: olyan eredeti dokumentumokat követelnek tőle, amelyek már nem léteznek. Teljesen egyedül maradt, már az egységéből sem keresi senki. Már nincsenek érzései, nincs reménye, haragudni sincs ereje. Csak létezik.”

A harmadik történet rövidebb, de nem kevésbé fájdalmas. Ez a bajtárs is megsebesült, az ő helyzete is kilátástalan. Van felesége, aki mellette áll, de segítséget sehonnan sem kapnak. A pénzük alig elég az ételre és a lakhatásra.

A három történet végül egyetlen mondatban sűrűsödik össze: 

„Mi, háborús rokkantak, úgy tűnik, senkinek sem kellünk. Az államnak addig voltunk hasznosak, amíg egészségesek voltunk.”

Ez nem politikai vita, hanem a rögvalóság. Miközben a világ győzelemről beszél, a lövészárkokban és a kórházi ágyakon fekvők egyre kevesebbet mondanak. Elfogy az erő, elfogy a hit. Egy ponton túl nem marad más, csak az egyetlen vágy: hazamenni.

Ezek az emberek nem statisztikák, nem „veszteséglisták” vagy számok egy jelentésben. Ők azok, akik ha vissza is térnek, sosem lesznek már a régiek. Akik túlélték, mégis majdnem mindent elveszítettek.

A háború egyszer véget ér, mert minden háború véget ér egyszer. A kérdés az, mi marad utána. Hány ember marad magára, hány történet marad kimondatlanul, és hány élet ragad meg ott, ahonnan már nincs visszaút? Ezzel kellene szembenéznünk: nemcsak azzal, mi történik a harctéren, hanem azzal is, mi lesz azokkal, akik túlélik. Mert a háború nem akkor ér véget, amikor elhallgatnak a fegyverek, hanem ott, ahol az emberek újra képesek lesznek élni.

Füssy Angéla

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.