Amíg nincs közbiztonság, senki nem élhet gondtalanul, boldogan – eszmefuttatás egy megtörtént eset kapcsán

Pintér Sándor fideszes belügyminiszter valamikor azt ígérte, nem lesz itt semmi baj a közbiztonsággal, ha megkapja a belügyminiszteri tárcát, ő két hét alatt rendet csinál. Az ígéret óta nemcsak két hét, de közel másfél évtized is eltelt, s hogy ez a rendcsinálás mennyire volt sikeres, azt az alábbi – néhány napja megtörtént – eset is bizonyítja.

A fényes nappal Budapest belvárosában nyílt utcán lezajlott brutális támadásnak most éppen egy mi hazánkos tisztségviselő – Zahuczky István Zsolt VII. kerületi elnök – esett áldozatul. Azonban senki ne gondoljon politikai indíttatású támadásra, bárki arra járó – így akár Ön is kedves olvasónk – lehetett volna a szenvedő fél.

Egy ilyen agresszió kiváltásához elég egy érdeklődő tekintet, néhány egyszerű szó, egy kissé túltolt „anyag,” vagy simán csak az, hogy egy kiilleszkedettnek éppen rossz napja legyen, s valakin levezesse a benne felgyülemlett indulatokat.

Elég az, hogy valaki – ahogy mondani szokták – rosszkor legyen rossz helyen. Sajnos ma már ott tartunk, hogy Budapesten – s vele együtt az ország jelentős nagyvárosaiban és vidéken is – az átlagember napszaktól és környéktől függetlenül alapvetően nem is lehet jókor jó helyen.

Régebben azt mondták, hogy a sötétedés után ne menj be a nyócker eldugott utcáiba, s akkor megkíméled magad attól, hogy inzultus érjen. Ma már fordítva áll a helyzet, a fővárosban alig van még néhány olyan rész – a Rózsadomb, vagy néhány nagyon előkelő belvárosi utca – ahol többé-kevésbé elkerülheti az ember, a hajléktalanok tolakodó koldulását, a drogosok kiszámíthatatlan tombolását, a félvilági alakok utcát uraló jelenlétét.

Nem lehet tudni, meddig marad – maradhat – ez így, azonban az látszik, hogy az embereknek lassan elfogy a türelmük. Mert kezdik megunni, hogy egy csinosabb hölgy – akár a feleségük, lányuk – ne mehessen végig az utcán anélkül, hogy durván beszólnának neki; egy jobban öltözött idős ember anélkül, hogy ne próbálnának tőle kéregetni; egy gyermek anélkül, hogy ne botránkozzon meg azon, amit nap mint nap látni és hallani kénytelen.

A felmérések szerint az emberek nyugalmukat és biztonságérzetüket előbbre helyezik, mint anyagi jólétüket, ezért azé a politikai formációé a jövő, amely nemcsak ígérgeti – s nem tartja be –, hogy két hét alatt rendet teremt, hanem valóban elhozza a békét és a nyugalmat az emberek hétköznapjaiba.

Ha nem akarjuk, hogy az egész ország, no-go zóna legyen, sürgősen – de legkésőbb a 2026-os választásokon – a mellé a párt mellé kell odaállnunk, amely valóságosan is kész tenni nyugalmunk, biztonságunk megteremtése és megőrzése érdekében.

Zahuczky István Zsolt személyes „élményének” elmondásával, nemcsak elborzasztani szeretne minket, de figyelmeztetni is. Mert ne feledjük az évezredes latin mondást: „De te fabula narratur!” (A mese rólad is szólhatna!)

„Tíz napja, hétfő délután, fényes nappal történt az esetem. A Teréz körút elején lakom, megszomjaztam – s mivel zéró kóla függő vagyok – úgy gondoltam, feltöltöm az otthoni készletemet, így elindultam bevásárolni. A közeli Hunyadi téren van az a kis dohánybolt, ahová járok, most is oda indultam. A szokásos útvonalamon mentem, befordultam a Szófia utca sarkán, és már onnan hallottam, hogy valaki ordít, mint egy elmebeteg. Közelebb érve láttam, hogy egy fehér inges férfi – olyan 25-30 év körüli – ordítva telefonál.  Mivel nem tudtam másfelé menni, mellette kellett elhaladnom, de ő a járdán állt, én pedig – talán azért is, hogy amennyire lehet, elkerüljem ezt a tomboló valakit – legalább, olyan két méterre tőle akartam továbbmenni. De amikor a fickó észrevette, hogy közeledem, és mellé érek – hangsúlyozom oldalirányban elég nagy távolság volt köztünk –, velem is elkezdett ordítani, azt kérdezgetve, hogy mit nézek rajta? Akkor én még nem nagyon aggódtam a helyzet miatt,  lehet, hogy bátrabb voltam a kelleténél. Egyszóval visszaszóltam neki valami ilyesmit: »Te meg mit ordítasz úgy, itt emberek élnek!« Ugyanakkor megláttam a vérben forgó szemeit – gondolom valamilyen szer hatása alatt állt – s rájöttem, hogy jobb, ha nem bocsátkozok ezzel a félőrülttel vitába. Így elfordultam tőle, és mentem is volna tovább.

De ekkortól kezdve néhány másodperc kimaradt az életemből. Visszaidézve a múltat, az történt, hogy egy erős rúgástól – vagy talán ütéstől – elvesztettem az eszméletemet, s csak arra tértem magamhoz, hogy fekszem a földön.

Egyszóval nem emlékszem tisztán arra, hogy a filmszakadás előtti másodpercekben mi történt, valószínűleg hátulról megtámadhatott, ami miatt a földre kerültem. Rövid ideig eszméletlen voltam – talán enyhe agyrázkódásom is volt –, mert ez a támadás annyira brutális volt, hogy végül csak az aszfalton, az út közepén tértem magamhoz.

Ekkor összeszedtem magam, s megpróbáltam felállni. Döbbenten láttam, hogy a jobb lábamnak szinte csak csonk lábszára van, az alatta lévő bokám oldalra fityeg, és csak a bőr tartja a testemhez. Odahúztam magam egy olyan vastag alumínium kerethez, ami a biciklik tárolására szolgál, és abba megkapaszkodtam. Szerencsémre arra jött egy biciklis lány, aki segítőkészen megállt mellettem. Kértem, hogy hívjon mentőt, amit meg is tett, de közben a közeli önkormányzatból – az esettől pár méterre van a hatodik kerületi önkormányzat – is többen kiszaladtak, vélhetően a korábbi nagy ordítozást hallva. Ők is rendesek voltak, tényleg nagyon sokat segítettek, hoztak le például nekem széket, hogy le tudjak ülni. Egy ott dolgozó nő – valami vezetőféle lehetett – be is mutatkozott, mint talán az egyetlen szemtanú. Elmondta, hogy tulajdonképpen csak annyit látott – mikor az éktelen ordítozásra kinézett az ablakon – hogy én szinte berepülök az út közepére, és ott kifekszem. 

Pár perc múlva megérkezett a mentő, betettek a mentőkocsiba, egy mentős hölgy gyorsan sínbe tette a lábamat, mert hát csak a bőr tartotta gyakorlatilag a lábfejemet. Időközben kiérkezett két rendőr is, ők kikérdezgettek, de olyan stressz alatt voltam, hogy alig emlékeztem valamire. Elmondtam, hogy a fickó 20-30 év közötti lehet, világos ing volt rajta, s ahogy láttam nem volt cigány. Azt is mondtam, hogy viszonylag jól volt öltözve – szóval, nem nézett ki hajléktalannak – s a viselkedéséből ítélve bizonyára be volt lőve. Valami olyan érzetem volt, hogy ukrán az illető – olyan ukrános volt a fizimiskája – de lehet, hogy ezt csak az én fantáziám sugallja, hiszen a beszédében semmi akcentus, sőt cigányos sem volt. De igazából – ennyi idő után már megvallom – teljesen bizonytalan vagyok mindenben.

Amikor a rendőrök kérdezgettek, elmondtam, hogy merre felé mehetett el a támadóm. Arra gondoltam, ha rögtön utána erednek, lehet, még el is tudnák kapni. Ők azonban nem mutattak erre semmilyen hajlandóságot, sőt, ahogy emlékszem jegyzőkönyvet sem írattak velem alá az esettel kapcsolatban. Annyit mondtak csak, hogyha feljelentést akarok tenni, akkor azt harminc napon belül tehetem meg a rendőrségen.

A tettesről még ma sincs semmi hír, pedig a közeli önkormányzati épületen biztos, hogy vannak kamerák, s úgy mondják, egy rendőrségi kamera is ott van a közeli sarkon.

Még ott a helyszínen megkérdeztem a járőröktől, mennyi az esélye, hogy valaha elfogják a tettest, de erre a kérdésre csak a fejüket ingatták, ami nem hatott túl biztatóan.

A mentő elvitt a közeli kórház ambulanciájára – mellékesen jegyzem meg, itt is megtapasztaltam, hogy orvosokból hiány van –, ahol rendesen bántak velem, csavarokkal rögzítették a csontokat. De nemsokára újabb műtétre lesz szükség, hogy a bokámat véglegesen rögzítsék arra a helyre, ahol annak majd lennie kell. Most tehát itthon várom az újabb műtétet – még szerencse, hogy a menyasszonyom tud ápolni, és tudja kötözgetni naponta a sebemet, bár a kötszer nem kevés pénzembe kerül – s van időm átgondolni dolgokat.

Például sokszor elgondolkodom azon, mennyire törvényszerű az, hogy olyan társadalomban éljen az ember, ahol egy pár szavas szóváltásnak az a következménye, hogy az egyik fél hosszú hónapokig nyomja a betegágyat, s több műtéten is át kell esnie ahhoz, hogy újra járni tudjon. A tettes pedig az elfogás veszélye nélkül élheti tovább antiszociális életét, s talán ha újabb rossz napja lesz – vagy éppen úgy hat rá a szer –, más ártatlan ember esik áldozatul féktelen agressziójának.”

Eddig a megdöbbentő történet, de ezt hallva, bennünk is felmerülnek kérdések, amit szívesen címzünk az illetékes kerületi rendőrség felé:

• Azután, hogy megtörtént a fent elmondott eset, mit tett a rendőrség a tettes elfogása érdekében?
• Miért nem készül minden ilyen esetben a helyszínen jegyzőkönyv a történtekről?
• Milyen jogi segítséget vehet igénybe az állampolgár, ha hasonló támadás éri?
• Ebben a konkrét esetben, ha lehetőség adódott a forró nyomon való követésre, a járőr miért nem élt vele?
• A környékbeli térfigyelő kamerák felvételeihez ki juthat hozzá, kaphat-e az áldozat tájékoztatást arról, hogy az ő esetében azok mit rögzítettek?
• A tettes vélhetően drog hatása alatt állt, vezetnek-e arról statisztikát, hány bűncselekményt követnek el bedrogozott állapotban?
• Ha felmerül egy bűncselekménynél a drogfogyasztás gyanúja, minden esetben végeznek gyorstesztet?
• A közterület felügyelet – és a rendőrség is – képes kiszabni büntetést, ha valaki póráz nélkül sétáltatja a kutyáját. Egy – a jelen esetben megtörtént – nagyhangú, megbotránkoztató viselkedés, milyen intézkedést von maga után?
• Hány alkalommal szabtak ki az elmúlt évben büntetést póráz nélküli kutyasétáltatók, és hány esetben, megbotránkoztatóan viselkedőkkel szemben?
• Hány rendőrjárőr van jelen a kerületi utcákon, napszaktól függően mennyire változik létszámuk?
• Milyen megosztásban vannak szolgálatban, gyalogos járőrként, kutyás járőrként, vagy gépkocsizó formában?
• Egy-egy bűneset bejelentése után átlagosan milyen gyorsan tudnak kiérni a helyszínre?
• Mit tesz a kerületi rendőrség annak érdekében, hogy megelőző intézkedésekkel elejét vegye a bűncselekmények elkövetésének?
• Vezetnek-e nyilvántartást azokról a bűnelkövetőkről, akik kifejezetten a VI. kerületben tevékenykednek?
• A hatodik kerület a főváros viszonylag biztonságos részének számít, milyen lehet a bűnügyi mutató ennél rosszabb helyszíneken?

Megannyi fontos kérdés, de a végére hagytuk a talán legfontosabbat, amely minden biztonságra vágyó kerületi lakost érdekelhet:

• Mikorra várható gyökeres javulás a kerületben közbiztonság vonatkozásában, s milyen előfeltételei vannak/lennének, hogy ez megvalósulhasson?