Exkluzív interjú: szakpszichológus vall az azonos nemű szülők gyermekneveléséről

Vasas Gábor szakpszichológus kendőzetlenül beszélt a Magyar Jelennek arról, miért tartja nélkülözhetetlennek mindkét nem jelenlétét a nevelésben – és miért gondolja úgy, hogy két nő vagy két férfi nem tudja ugyanúgy felkészíteni a gyermeket az életre, mint egy hagyományos család. Az alábbi exkluzív interjúban őszinte válaszokat ad a legkényesebb kérdésekre is.

Interjúalanyunk okleveles pszichológus, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán végezte tanulmányait 2006-ban, karrierútja azóta szerteágazó ismeretekről, tapasztalatokról tesz tanúbizonyságot. Tevékenykedett többek között pszichológia szakos tanárként, közösségi koordinátorként és iskolapszichológusi hálózat vezetőjeként. Pszichológusi magánpraxisát 2014 óta működteti, főbb területei a gyermek- és munkapszichológia. Ennek keretében foglalkozik pszichológiai és gyermeknevelési tanácsadással, tanulási nehézségek vizsgálatával, családi és párkapcsolati problémákkal; valamint személyiségfejlesztő tréningeket is tart. Vasas Gábor szakpszichológust arról kérdeztük, milyen káros hatásai lehetnek a gyermekek esetében annak, ha azonos nemű „szülők” nevelik őket – cikkünket válaszai alapján állítottuk össze.

Miért fontos, hogy a gyermek mind a női, mind a férfi mintákkal találkozzon a nevelés során?

Problémafelvetésünkre Vasas ismertette, hogy a gyermek különböző típusú kapcsolati mintákból tanul, és a férfi-női szerepek sokszor eltérő, egymást kiegészítő pszichológiai és érzelmi tapasztalatokat nyújtanak. Abból indult ki, hogy mi a férfi és mi a nő szerepe a nevelésben, hiszen 

mindkét mintát biztosítani kell a gyereknek a nevelés során. Ha az egyik tartósan hiányzik, a gyermek személyiségfejlődése bizonyos területeken sérülhet.

A szakpszichológus kiemelte, hogy ebben a tekintetben az is problémát szül, ha anya és nagymama nevel egy gyereket. Hasonlóan abban az esetben is sérülhet a gyermek személyiségfejlődése, ha az apa egyedül neveli gyermekét.

Mit mondanak a pszichológiai elméletek?

A szakértő elmondása szerint a korai pszichodinamikus elméletek (például Freud, Bowlby korai munkái) úgy gondolták, hogy a gyermek saját nemi identitását és társas készségeit a saját nemű szülő példája, a másik nemhez való viszonyát pedig az ellenkező nemű szülő alakítja ki.

„A szereptanulás elmélete alapján a gyerek megfigyeléssel tanulja a »férfi« és »női« viselkedést, és ehhez élő modell kell. A gyereknek azért kell mindkét minta, hogy a személyiségfejlődés »kiegyensúlyozott« legyen – az érzelmi és racionális, az óvó és a kihívást jelentő oldal is megjelenjen a nevelésében”

– fejtette ki gondolatait Vasas.

A „férfias” szerepek segítik a gyerek határérzékelését, kockázatvállalási bátorságát, strukturált gondolkodását.

A „nőies” szerepek biztosítják az érzelmi biztonságot, empátiát, kapcsolódási képességet.

Mi történik akkor, ha a gyerek nem kap női szerepmintát?

Meglátása szerint ha egy apa egyedül neveli a gyermekeit, és kevésbé érzelmes, vagy nem tudja jól kifejezni az empátiát, a gyerek érzelmi kifejezőkészsége és biztonságérzete gyengülhet:

hajlamosabb lehet a túlzott teljesítményorientációra vagy kockázatvállalásra.

Lányoknál pedig előfordulhat, hogy nehezebben alakítanak ki női szerepmintát, ami bizonytalanságot okozhat az identitásukban vagy párkapcsolati elvárásaikban.

Nézzük meg a másik oldalt: mivel jár az, ha férfi szerepmintát nem kap a gyermek?

Ha anya és nagymama neveli a gyermeket, és nincs jelen férfi, az a pszichológus megítélése szerint bizonyos veszélyfaktorokat rejt magában. A „férfias” pszichológiai mintákhoz tartozik például a határkijelölés, a kockázatvállalás és a fizikai kihívások.

Ha ezek hiányoznak, a gyerek óvatosabb, kockázatkerülőbb lehet, kevésbé tanul meg konfliktusos helyzetekben határozottan kiállni magáért.

Fiúknál hiányozhat az azonos nemű felnőtt mintája, ami befolyásolhatja a nemi identitás kialakulását és a „hogyan legyek férfi” belső képét.

Mi a kockázata annak, ha a gyerek csak egyféle szülői viselkedési és kommunikációs stílust tapasztal meg?

A szakpszichológus folytatta gondolatmenetét, és jelezte, hogy további kockázati tényezőt jelent a társas szerepek megértése is. Ez azt jelenti, hogy a gyerek a különböző felnőttmintákon keresztül megtanulja felismerni és kezelni az eltérő viselkedési, gondolkodási és kommunikációs stílusokat, ami kulcsfontosságú a társas beilleszkedéshez. Kommunikációs stílusok tekintetében egy „férfiasabb” stílus lehet rövidebb, célorientált, kevésbé érzelmi – például „Mi a feladat, csináljuk meg!” –, egy „nőiesebb” stílus pedig körülíróbb, érzelmekre reagáló – például „Hogy érzed magad ebben a helyzetben?”

A gyerek, ha mindkettőt megtapasztalja, később rugalmasabban tud másokhoz alkalmazkodni.

Ezután rátértünk arra, hogy a problémamegoldó képességre milyen hatással lehet, ha csak egy mintát lát a kisfiú vagy a kislány.

Veszíthet a gyermek a problémamegoldó képességéből, ha csak egyféle szülői mintát követ?

Vasas arról is felvilágosított minket, hogy a problémamegoldási módok esetében a férfias minta logikai, racionális, gyors döntésre törekvő: „Itt van a gond, így oldjuk meg”. A nőies minta pedig inkább empatikus, kapcsolatorientált, konszenzusra törekvő: „Beszéljük át, hogy mindenkinek jó legyen”. Ha a gyerek mindkettőt látja, megérti, hogy ugyanarra a helyzetre többféle megoldási út létezhet.

Miért fontos az, hogy a gyermek többféle problémamegoldási stílussal találkozzon?

Válaszában kifejtette, hogy azért, mert a való életben a gyerek találkozik majd határozott, röviden kommunikáló főnökkel; együttműködést kereső kollégával; konfliktushelyzetekkel, ahol gyors döntés kell; és olyannal is, ahol előbb ki kell beszélni az érzelmeket.

„Ha gyerekként csak egyféle stílust lát, felnőttként nehezebben alkalmazkodik a másikhoz”

– hangsúlyozta, majd így folytatta gondolatait:

„Még egy érdekesség: a gyermekkorban látott és kialakult érzelmi kapcsolatokat keressük felnőtt korunkban, mert az agy számára az az ismerős, megszokott, és ez a biztonságos. Például alkoholista szülő gyermeke sokszor választ később alkoholista partnert magának, vagy érzelmileg elhanyagolt gyermek szintén ilyen típusú kapcsolatokban keresi a válaszokat felnőttként.”

Mennyire határozzák meg a gyerekkori kapcsolati minták a felnőttkori párválasztást?

A szakember határozottan válaszolt a kérdésre: „a gyerekkorban megtapasztalt kapcsolati minták beégnek az idegrendszerünkbe, és felnőttként – sokszor tudattalanul –

ezekhez a mintákhoz vonzódunk, mert ismerősek. Az agy szereti a kiszámíthatót, még ha az nem is jó.”

Zárásképp rávilágított, hogy ezek „biztonságosnak” érződnek – nem azért, mert ténylegesen biztonságosak, hanem mert a limbikus rendszer számára ezek a helyzetek megszokottak –, és megoldatlan történeteket próbálunk újrajátszani (ezzel a kötődéselmélet, a sématerápia, valamint a pszichodinamikus szemlélet foglalkozik).

(Kiemelt kép forrása: https://www.lelekgondnok.hu)