Isten szava hívja Csíksomlyóra a magyarságot

Van abban valami érdekes, kicsit talán izgalmas, hogy éppen a trianoni döntés 105. évfordulójának másnapján keltünk útra Erdélybe. Nekem ez idén már a negyedik utam volt Székelyföldre. Mi persze nem vendégségbe, hanem zarándoklatra érkeztünk ide, ami minden kétséget kizáróan még mindig inkább magyar föld.

A 21. századra sok minden átalakult, megváltozott körülöttünk. Még a zarándoklat is, amely ma már finoman szólva is kényelmesebb körülmények között folyik, mint évtizedekkel, főleg évszázadokkal ezelőtt. Megváltozott körülöttünk a világ, a lényeg azonban talán nem is a forma, hanem az, amit belül megélünk. Le lehet tenni arra a bizonyos asztalra nagyon komoly fizikai teljesítményeket, miközben a lélek üres marad, ahogy el lehet mélyedni magunkban az ablakból figyelve a mellettünk elsuhanó tájat, mely egyre magasabb, fásabb, na és kanyargósabb lesz, ahogy a Kárpátok keleti vonulataihoz közeledünk.

Magyaros megállók a Partiumban

Első hosszabb megállónk előtt még inkább a síkabb környezet dominált, amikor Szatmárnémetiben a szocializmus, a baloldaliság esszenciáját mementóként elénk táró panelházak tövében parkoltunk le, hogy az onnan néhány percre lévő főtérre indulhassunk. 

A városban ottani barátainkkal találkoztunk és néztük meg a szépen felújított főteret és környezetét, amely a város történelméhez méltó köntösbe bújt. Éles a kontraszt az alig néhány száz méterre magasodó tömbházakkal. 

Magyar szíveket mindig különös ritmusra késztető érzés olyan épületeket látni, mint a Nagytempom, vagy más néven Urunk Mennybemenetele székesegyház, amelyről Szent István és Szent László néz le ránk. 

A foci sem maradhatott ki, a Szatmárnémeti Olimpia  VSK éppen feljutott a román másodosztályba, a Poli Temesvárt ütve el a lehetőségtől. Új stadionról is szólnak a hírek, amire szükség is van, mivel a régi arénát igencsak megrágta az idő vasfoga. A klub elnöke, Muresán István is azt mondta, talán jobban izgult a régi lelátóért, vajon elbírja-e a Poli elleni osztályozóra kilátogató tömeget, mint a meccs miatt. Elbírta.

Sok időnk nem volt, hiszen neki a csapat évzáró bankettjére kellett sietnie, előttünk pedig még egy hosszú út állt Kolozsvárra, ahol a csütörtök estét töltöttük, természetesen magyar társaságban. Városnézésre csak péntek délelőtt volt már lehetőségünk, hogy aztán kora délután Székelyföld felé induljunk. Marosvásárhelyen még felvettük csatlakozó barátunkat, így az autóban két kispestire immár két Fradista jutott, ebből azonban ezúttal semmilyen probléma nem adódott, a piros-fekete jól megfért a zöld-fehérrel a piros-fehér-zöld zászló égisze alatt.

Parajdon szerettünk volna több időt is eltölteni, azonban egyrészt időben „megcsúsztunk” egy kicsit, másrészt pedig éppen a román miniszterelnököt várták oda. Mi persze nem várakozhattunk, így a helyi magyar vállalkozók szuvenírvásárlásba öltöztetett támogatása után indultunk is Székelyudvarhelyre, ahol a magyar válogatott Svédország elleni vereségét „izgulhattuk” végig a házigazdánk által készített micsek ízkavalkádjában, amit pálinkával volt ildomos leöblíteni.

Fenn a nyeregben, fenn a lelki mélységben

Szombaton egészen korán keltünk fel, hogy még időben elindulhassunk Csíkszereda felé – a dugót azonban így sem kerülhettük el. A csíksomlyói nyeregben összegyűlt tömeget már messziről, a szomszédos magaslatról látni lehetett az araszoló kocsisorban ülve, ez pedig némileg feledtette a valószínűsíthető késés okozta bosszúságot. Jó fél órával a mise kezdete előtt sikerült leparkolni és elindulni a nyereg felé. Az emberekkel, magyar zarándokokkal teli utcán egy cigánygyerek gondolta úgy, hogy harmonikáján az egyetlen dalt játssza, amit sikerült betanulnia, a Bella Ciaót. Többen rászóltak, hogy itt ezt a szélsőbalos indulót talán nem kellene… Abbahagyta. 

Mi viszont nem hagytuk abba utunkat felfelé, fel a hegyre, egyben fel a lelki mélységbe. 

Tízezrek, százezrek voltak ott, mégis egyedül érezhette magát az, akinek sikerült egy kicsit befelé fordulnia a forgatagban. Hiszen a zarándoklat legfontosabb eleme mégiscsak a belső átélés, amihez elengedhetetlen a külvilág kizárása.

Isten hívó szava

Körbenézve fentről aztán ismét a külvilág ragadhatta magával a résztvevőket. Több százezer magyar, több százezer ember mindenfelé, sokan a fák árnyékában keresve menedéket a tűző nap sugaraitól. A hármashalmot mintázó oltár mögött álltam hosszú percekig, miközben a prédikációt hallgattam. „Igent mondani a szeretetre, igent mondani az életre” – mondta György Alfréd kamilliánus szerzetes szentbeszédében. 

Felhívta a figyelmet a káromkodás negatív lelki hatásaira és arra kért minket, hogy találjunk időt minden nap a csendre és az imára.

Miközben hallgattam, többször elkalandoztam gondolatban, de nem azért, mert egy percig sem kötött volna le az, ami körülöttem zajlott. Éppen ez volt az, ami elmélkedésre ösztönzött. Álltam a hegyoldalban több százezer ember között, mégis egyedül, és azt a kérdést tettem fel magamnak, vajon mi lehet az a hívószó, honnan jöhet az a hang, ami évről évre ennyi embert, keresztény magyarokat szólít a csíksomlyói nyeregbe, hogy ott igent mondhassanak az életre, igent mondhassanak a szeretetre? A válasz persze kézenfekvő. 

Isten reménységre hívó szavának engedelmeskedve zarándokolt el 300 ezernél is több magyar sokszor több száz kilométert megtéve, hogy egy lehessen a remény zarándokai közül.

Ezek és sok más gondolat cikázott a fejemben, nemcsak Csíksomlyóról, de Budapestről is, Magyarországról, magyarságról, a múltról és a jelenről, emberekről, akik így vagy úgy, de az életem részei voltak vagy azok jelenleg is. Közülük többen ott álltak mellettem néhány méterre, vagy akár távolabb. Volt, akivel teljesen véletlenül a hegyre fel futottunk össze, mással szándékosan beszéltük meg ott a találkozót. Isten hívó szavának engedve mentünk fel oda, és csodálkoztunk rá a körülöttünk lévő csendes forgatagra, amelyet csak a himnuszok szakítottak meg, amelyek ismét elementáris erővel szóltak a nyeregben, mégsem hivalkodóan és idegenül hatva. 

Valódi, mély, méltó büszkeség

Ahogy a hömpölygő tömeggel sétáltam lefelé, eszembe jutott, hogy míg egyesek azt nevezik büszkeségnek, amikor a betondzsungelben színes, mégis szürke és komor öltözékben, lelket bántó zajok közepette vonaglanak, addig Csíksomlyón hagyománytisztelő, vallásukat legalább itt bizonyosan megvalló magyarok százezrei élték meg Isten csodáját lelkükben, és egy kicsit a külvilágban is. Nem kérdés, hogy a két esemény közül melyik ad okot nagyobb büszkeségre, még ha ezt nem is kell oly hivalkodóan sivalkodó köntösbe bújtatni a nagyobb látványosság kedvéért. 

Csíksomlyó búcsúja nem kérkedik, nem tolakodik mások képébe, nem vár el semmit azoktól, akik mást gondolnak a világról, egyszerűen csak jelen van és működik. Ez táplálja az igazi reményt, ez ad okot a méltóságteljes, valódi büszkeségre. 

Azt már csak később, az egyik csíkszeredai étterem teraszán vettem észre, hogy bizony igen szépen megkapta a bőrömet a Nap, egyből megértve, miért is kerestek olyan sokan menedéket a fák lombjai alatt. Nem bántam.

Elfogyott a Lendület

Vasárnap délelőtt Hargitafürdőre indultunk, ahol egyik útitársunknak személyes dolga volt. Az ott álló pálos kolostorba tértünk be, ahol Botond atya készségesen állt rendelkezésünkre. A szombati élmények után rendkívül jól esett beszélgetni a búcsúról, vallásról, a pálosokról, vagy éppen a nem is olyan régen felhúzott kolostor épületeiről. Aki a környéken jár, annak mindenképpen érdemes rászánni az időt nemcsak a beszélgetésre, de akár egy néhány perces elmélyedésre is! 

A nap és egyben utunk zárásaként a tavalyi évhez hasonlóan Csíkszentsimonra látogattunk, ahol a történelem némileg ismételte önmagát. Némileg, hiszen a 2024-es pünkösdi búcsú másnapján is az Agyagfalvi Lendület csapata vendégeskedett a sörfőzdéjéről híres településen, ám míg egy évvel ezelőtt gólt nem láthattunk, most egyből hatot is: mindet a hazai piros-fehérek lőtték, mégsem volt felhőtlen az örömük. A bajnoki címhez ugyanis több kellett volna, éppen a gólaránynak köszönhetően maradtak a második helyen. 

Érdekesség, hogy a dobogón végző mindhárom együttes, a Székelykeresztúri Egyesülés, a Csíkszentsimon és a Székelyudvarhelyi Golimpiákosz is 28 ponttal végzett a dobogón, ebben a sorrendben. Az Agyagfalvi Lendületnek a negyedik hellyel kellett beérnie, talán ennek is köszönhetően idén elmaradt a balhé a két csapat szurkolói között. Este Agyagfalvára voltunk hivatalosak az évzáró összejövetelre, de ez már kevésbé lehet része egy pünkösdi útnak, azonban nagyon is fontosak ezek a kapcsolatok a csonkaországi és a határon túli magyarok között.

Öt nap alatt persze sokkal több élmény éri az embert Erdélyben, mint amennyit egy ilyen riport elbírna, némelyik talán nem is tartozik a nyilvánosságra. Útra kell kelni, oda menni és megélni a pillanatot. Hallgatni Isten szavára, aki folyton folyvást hív minket, és egyben kezet nyújtani magyar honfitársainknak, akikkel ugyan a határok elválasztanak, nemzeti öntudatunk mégis szorosan összefűz 105 évvel a trianoni gyalázat után is. Ez a kettősség az, amitől a csíksomlyói pünkösdi búcsú a magyarság legnagyobb eseményévé nőhette ki magát távol Magyarország fővárosának ezekre a napokra már hamis színkavalkádba bújt tolakodó sötétségétől.

Fotók: Lipták Tamás/Magyar Jelen