Búcsúzott a Romantikus Erőszak: Megszólalt az utolsó akkord, de egy nemzedék szívében tovább él

Március 14-én a Romantikus Erőszak végleg elköszönt közönségétől a Barba Negrában. A telt házas búcsúkoncert nem csupán a zenekar utolsó fellépése volt, hanem egy korszak lezárása is: a nemzeti rock egyik legmeghatározóbb formációja intett búcsút a színpadnak, olyan űrt hagyva ezzel maga után, amelyet aligha lehet majd betölteni.

A zenekar neve egyet jelentett egy életérzéssel

A Romantikus Erőszak 1994-ben alakult, és az elmúlt több mint harminc évben a nemzeti rock egyik legjelentősebb magyar zenekarává vált. Tizenegy stúdióalbumot, hét középlemezt (más néven EP-lemezt, az extended play rövidítéséből), öt válogatáslemezt, négy koncertalbumot, valamint számos videóklipet és koncertfelvételt adtak ki. Közel 600 koncertet játszottak a Kárpát-medence 141 településén, de külföldön is felléptek – Olaszországban és Lengyelországban. Több lemezük a hivatalos magyar lemezeladási listákon is kiemelkedően szerepelt, ami világosan mutatja, hogy a zenekar hatása jóval túlmutatott egy szűkebb rajongói körön.

A Romantikus Erőszak dalai – legyen szó az Angyal, a Hunnia fia, a Koronás címer a szíved felett vagy a koncertzáró himnuszként is ismert 100% magyar című számról – zenéjükkel hatottak, formáltak és elkísértek egy életúton.

A közelmúltban ünnepelték fennállásuk 30. évfordulóját, amelyre egy külön dal is készült, a 30 év, amely méltó lenyomata annak az útnak, amelyet bejártak. Bár ez az út nem volt mindig könnyű, viszont őszinte volt. A jubileumra készült szerzemény is jól mutatta, hogy a Romantikus Erőszak nem csupán múltidéző zenekar volt, hanem a jelenben is képes maradt megszólítani közönségét. Az újabb dalok, mint A miénk a grund vagy a 30 év, ugyanúgy mélyen megérintették a nemzeti érzelmű hallgatókat, mint a régi klasszikusok.

Egyébként a zenekar a futballrajongók, különösen a Fradi szurkolói körében is kifejezetten népszerű volt. Nem véletlen, hogy egy teljes albumot a labdarúgás világának és a szurkolói életérzésnek szenteltek Fradi drukker címmel, amely mára sokak számára alapművé vált ebben a közegben is.

A Barba Negra teljesen megtelt, mozdulni is alig lehetett

A búcsúkoncert már az első pillanatokban felejthetetlen hangulatot teremtett. A Barba Negra szinte teljesen megtelt, mozdulni is alig lehetett. A közönség soraiban a régi motoros rajongókon túl családok is megjelentek olyan kisgyermekekkel, akik kívülről fújták a dalok szövegeit. Ez önmagában is sokat elmond arról, milyen közösség épült a zenekar köré az évtizedek alatt.

Már belépéskor egy rendhagyó élmény fogadta az érkezőket – a válogatott szurkolói csoportja, a Carpathian Brigade tagjai mindenkinek a kezébe adtak egy-egy kartonlapot. Néhányan először nem értették, de a rajta szereplő szöveget elolvasva mindenki tudta, mi a teendő egy különösen emlékezetes pillanat megteremtéséhez: a Romer színpadra lépésekor a közönség egy emberként tartotta magasba azokat a zenekar tiszteletére.

Ez a látvány egyszerre volt megrendítő és felemelő: egy közösség egyszerre dobbanó szíve jelent meg a molinók tengerében.

De ugorjunk vissza egy kicsit még a belépés pillanatára, és a fellépés kezdete előtti időre. A helyszín udvarán egy kisebb káosz fogadott: egy standnál 5-6 ember próbálta kiszolgálni azokat, akik az utolsó Romer-relikviákért, pólókért, emlékekért szinte szó szerint versenyeztek egymással.

A zenei árus pultnál viszont még hozzá lehetett jutni a Pannon Bulldog fanzin (rajongók által összeállított magazin) különszámához, amely egy Romer-interjút is tartalmazott – sokan vittek ebből emlékbe.

A Pannon Bulldog eredetileg egy, a kilencvenes évek legelején összeállított lap volt. Nem sokkal a szovjet csapatok kivonulása után ez a magazin jelentette a nemzeti irányvonalat egyedüliként felvállaló ifjúsági szubkultúrák legmeghatározóbb információforrását. Nyomdai minőségben jelent meg, színes címlappal és a közepén egy kétoldalas poszterrel. 1992 májusában pedig Sziva Balázs első zenei próbálkozásáról is ők adtak hírt.

Erre az estére külön Romer-pohár is készült, de szinte pillanatok alatt elfogyott.

Mivel poharat már nem sikerült szereznem, kinéztem egy női S méretű A miénk a grund feliratú pólót, ami még ott lógott a fogason. Mire azonban sorra kerültem, valaki már lecsapott rá, és elvitte előlem. Akkor tudatosult bennem igazán, mekkora tömeg gyűlt össze: mindenki vitt volna haza valamit az utolsó alkalomból.

Ezután megpróbáltam bejutni az épületbe, hogy meghallgassam az előzenekart, az Angry Noise-t, de bent is ugyanolyan tömeg fogadott, mint kint. Végül sikerült egészen előre jutnom, ahol már jól látható és hallható volt minden, és ott vártam, hogy elkezdődjön a Romer-koncert.

Amikor pedig felcsendült a koncertnyitó Esik eső, ugyanaz az érzés futott végig rajtam, mint sok évvel ezelőtt az első, és minden további Romer-koncertemen: libabőr, izgalom, és az a nehezen megfogalmazható érzés, hogy valami fontos történik. Csak most már tudtam, hogy ez az utolsó alkalom.

Volt egy ikonikus pillanata ennek a fellépésnek is, ami egyébként minden Romer-koncertnek része, és mindenki várja: Sziva Balázs, az együttes frontembere betyárnak öltözve vonul fel a színpadra, és felcsendül a Betyárballada. Ahogy megszólaltak az első hangok, a közönség el is kezdte énekelni a híres betyárra, Rózsa Sándorra emlékeztető dalt.

Ez a fellépés megerősítette bennem, amit már régóta tudtam: a Romantikus Erőszak mindig is több volt egy egyszerű zenekarnál. Az együttes dalai szemléletet, tartást közvetítettek, egy igazi közösségi élményt nyújtottak.

Számomra is ilyen jelentőséggel bírt a zenekar. Gyerekkoromban a 100% magyar volt a kedvenc dalom, később a Rossz napok, valamint a Hunnia fia is olyan számokká váltak, amelyek mély nyomot hagytak bennem. Kamaszként is meghatározó volt a zenéjük számomra, és azóta is fontos része maradt az életemnek. Nehéz szavakba önteni, mit jelent az embernek, amikor valami, amiről azt hitte, hogy mindig lesz, egyszer csak véget ér. Ezeket a dalokat – különösen az Angyal című dal refrénjét – ez alkalommal egy egész terem énekelte együtt: talán egy kicsit hangosabban, egy kicsit nagyobb átéléssel, mint valaha.

Pótolhatatlan űr a nemzeti rockban

Sziva Balázs, a zenekar frontembere a Hungarica énekeseként is ismert, ám a Romantikus Erőszak világa és hangulata mégis egészen sajátos volt: egy olyan formáció, amelynek karakterét és üzenetét nem lehet egyszerűen átörökíteni. Bár a Hungarica is fontos szereplője a színtérnek, a Romantikus Erőszak egyedi hangzását és szellemiségét nem tudja – és nem is hivatott – pótolni. Éppen ezért

a zenekar feloszlása a nemzeti rock zenei életének óriási vesztesége.

Nem csupán egy zenei formáció tűnik el, hanem egy korszak zárul le. Egy olyan korszak, amely sokunk számára identitást, közösséget és irányt adott.

Talán az egyik legfájóbb része az egésznek az, hogy ezt az élményt már nem lehet ugyanígy továbbadni a következő nemzedéknek. Azt a különleges érzést, amit egy Romantikus Erőszak-koncert jelentett, azt a közösségi összetartozást, amit a dalai adtak, többé már nem lehet ugyanebben a formában átélni. Ezért is olyan nehéz elfogadni, hogy vége lett.

A Romantikus Erőszak tehát nemcsak egy zenekar volt. Egy korszak volt, egy közösség, egy életérzés. És bár a színpadról most elköszöntek, a dalaik, az emlékek és az általuk képviselt szellemiség sokakban tovább él majd.

Kapcsolódó: