A remigráció felemelkedése: szembenézés Európa demográfiai és gazdasági válságával

A Milánói Remigrációs Csúcstalálkozó 2025 májusában zajlott Milánóban, Olaszországban. A rendezvényt Martin Sellner osztrák aktivista, az Identitárius Mozgalom vezetője, valamint Andrea Ballarati, az Azione, Cultura, Tradizione nevű identitárius egyesület alapítója szervezte. A csúcstalálkozó neves személyiségeket hozott össze, akik a „remigráció útját” hirdetik, jelezve, hogy ez a mozgalom egyre nagyobb hatást gyakorol Európára.

A remigráció – vagyis a nem európai származású bevándorlók hazatelepítésének politikája – egyre hangsúlyosabb szerepet kap az európai közbeszédben. A jelenség hátterében az őslakos népesség csökkenése és a bevándorlás növekvő gazdasági terhei állnak. Az európai nemzeti érzelműek szerint ezek a változások veszélyeztetik a hagyományos kultúra folytonosságát és a társadalmi összetartást. Ezért sürgetik a bevándorlók hazatelepítését, hogy megvédjék Európa igazi arculatát.

A remigrációt támogató Fehér Papírok Politikai Intézete nevű kutatószervezet szerint a tömeges bevándorlás nem növeli a nemzeti jólétet. Ellenkezőleg, megterheli a közpénzeket azáltal, hogy több embert tesz a szociális ellátórendszer függőjévé, és a bűnözés növekedéséhez vezet, amit további tehernek látnak.

A mozgalom főként nemzeti érzelmű körökben erősödött meg, különösen az Identitárius Mozgalomban, amelyet Sellner irányít, és amely régóta bírálja a sokszínűségre épülő ideológiát. Ez a hangulat a bevándorlással kapcsolatos fősodratú megközelítések iránti szélesebb elégedetlenséget tükrözi, és a remigrációt Európa történelmi önazonosságának megőrzése érdekében szükséges lépésként mutatja be.

A remigráció eszmei gyökerei a korai európai nacionalista gondolatokra nyúlnak vissza, amelyek a kulturális és etnikai egységességet hangsúlyozták. A 19. és 20. század elején olyan gondolkodók, mint Johann Gottfried Herder, a nemzeti kultúrák fontosságát emelték ki – ez a nézet ma is visszhangzik a remigráció hívei körében. A második világháború után, amikor Európa a munkaerőhiányt a gyarmatokról és más térségekből érkező bevándorlókkal próbálta enyhíteni, a nacionalisták már akkor figyelmeztettek az ilyen meggondolatlan lépések hosszú távú veszélyeire.

A 20. század utolsó évtizedeiben a nacionalista eszmék újra erőre kaptak Európában, és politikai támogatást nyertek. Ezt példázta a francia Nemzeti Front felemelkedése, amelyet Jean-Marie Le Pen alapított 1972-ben. Bár a nacionalizmus korábban is jelentős erő volt, a remigráció gondolata – amely a bevándorlás visszafordítását és a nemzetállam etnikai egységének helyreállítását célozza – csak a 21. század elején formálódott ki igazán. Az internet terjedése felgyorsította ezt a folyamatot, miközben a nem európai migránsok száma ugrásszerűen nőtt, újraélesztve a nemzeti öntudatot. Az Identitárius Mozgalom kulcsszerepet játszott ebben, befolyását Ausztriától Németországon és Franciaországon át Olaszországig kiterjesztve. Sellnerhez hasonló vezetők fáradhatatlanul terjesztették ezeket a nézeteket.

A nemzeti érzelműek a 2015-ös migránsválságot – amikor pár hónap alatt több mint egymillió ember érkezett Európába – bizonyítékként emlegetik arra, hogy a jelenlegi bevándorlási politika fenntarthatatlan és felelőtlen. Ez a válság fordulópontot jelentett: olyan pártok, mint a német Alternatíva Németországért (AfD) vagy az olasz Liga Matteo Salvini vezetésével, szigorú bevándorlásellenes álláspontot vettek fel. Az AfD nyíltan tárgyal a remigrációról, ami egykor elméleti felvetés volt, mára kézzelfogható valósággá vált.

Ahogy a remigráció gondolata terjedt, gyorsan áthatotta a politikai vitákat, és befolyásolta a választók bevándorlással és nemzeti identitással kapcsolatos nézeteit. Azok a pártok, amelyek szembementek a balliberális fősodorral, mint az AfD, a francia Nemzeti Tömörülés vagy a Liga, jelentős népszerűségre tettek szert. Németországban az AfD a remigrációt nem csupán lehetőségnek, hanem erkölcsi kötelességnek tartja, Lena Kotré, aki 2019 óta a brandenburgi tartományi parlament (Landtag) AfD képviselője, pedig azt hangoztatja, hogy ez nélkülözhetetlen az őshonos európaiak jövőjéért. Franciaországban és Olaszországban a Nemzeti Tömörülés és a Liga a bevándorlás megfordítását szorgalmazza, összekapcsolva ezt a nemzeti szuverenitás és a kulturális egység kérdésével.

Az aktivizmus hulláma a 2025-ös Milánói Csúcstalálkozón emelkedett ki, ahol politikai vezetők, értelmiségiek és alulról szerveződő csoportok gyűltek össze, hogy erősítsék a nemzetközi összefogást és a remigráció támogatását. A legárulkodóbb talán nem is a tanácskozás volt, hanem a külső reakciók. Európában egyre többen érzik úgy, hogy a politikai elit és a hagyományos pártok évtizedek óta cserbenhagyják őket. A szélsőbaloldali tiltakozások, a fősodratú sajtó ellenkezése és a helyszínek utolsó pillanatban való visszamondása ennek a feszültségnek a jelei. A remigráció hívei szerint ezek az akadályok csak igazolják álláspontjukat: a nép nyílt vitát akar a bevándorlásról és a nemzeti identitásról, amit a hatalmon lévők elhallgatnak.

A nacionalisták úgy vélik, a hagyományos politikai pártok a nemzetek érdekei helyett nemzetközi célokat szolgálnak, ezzel hozzájárulva Európa hanyatlásához. Szerintük a nyílt határok elve, az EU további központosítása és a gazdasági liberalizáció aláássa a nemzeti önrendelkezést, a hétköznapi emberekre hárítva a terheket.

„Ez népünk elárulása” – mondta Dries Van Langenhove, egykori belga képviselő a csúcstalálkozón, utalva arra, hogy a politikai elit évtizedek óta semmibe veszi a közvélemény aggodalmait. A nacionalisták számára a remigráció helyreállító lépés: mód arra, hogy az európai őslakosok visszavegyék sorsuk irányítását azoktól, akik inkább külföldi érdekeknek, mint saját népüknek felelnek.

Az EU 2015-ös migrációs kvótái fordulópontot jelentettek. Ezeket Magyarország és Lengyelország ellenkezése dacára vezették be, ami Európa-szerte heves ellenállást váltott ki. Magyarországon a Fidesz, Orbán Viktor vezetésével, 2018-ban a szavazatok 54 százalékát nyerte el bevándorlásellenes üzenettel. Sok nemzeti érzelmű magyar azonban úgy látja, a Fidesz nem elég határozott. A Mi Hazánk Mozgalom Toroczkai László vezetésével keményebb intézkedéseket sürget a demográfiai és kulturális veszélyek ellen.

Németországban Angela Merkel 2015-ben 1,2 millió migránst fogadott be, és az AfD politikusai, köztük Lena Kotré, erősen ellenezték ezt a lépést. Kotré szerint ez „a német identitás és biztonság katasztrófája” volt. Franciaországban Emmanuel Macron EU-barát külpolitikája és a nemzeti aggodalmak elhanyagolása Marine Le Pen táborát erősítette, különösen a globalizáció sújtotta vidéken.

A remigráció a 20. század végi politikai közbeszéd széléről a 21. század elejének középponti kérdésévé vált, főleg ott, ahol a bevándorlás égető probléma. Az AfD remigrációs törekvései Kelet-Németországban, például Brandenburgban is visszhangra leltek. Egy 2024-es YouGov-felmérés szerint a németek 38 százaléka támogatja a szigorúbb kiutasítást, amit az AfD a remigráció népszerűségének bizonyítékaként említ.

Franciaországban a Nemzeti Tömörülés „nemzeti elsőbbség” politikát hirdet, amely elvben a remigráció bizonyos elemeit is magában foglalja, például a franciák előnyben részesítését a lakhatásban és a munkában. Ugyanakkor hivatalosan nem használja a remigráció kifejezést. Ez a hozzáállás segítette Marine Le Pent, hogy a 2022-es elnökválasztás második fordulójába jusson, ahol a szavazatok 41 százalékát kapta meg. Olaszországban a Liga, Matteo Salvini vezetésével, tömeges kiutasításokat javasol, ami a 2019-es európai választásokon 34 százalékos eredményt hozott. Ahogy a határozottabb hangok egyre nagyobb támogatást kapnak, a fősodratú pártok is kénytelenek szigorúbb álláspontot felvenni – bár a nacionalisták szerint ez még mindig kevés és későn érkezik.

A Milánói Csúcstalálkozó célja az volt, hogy a közhangulat mögé konkrét intézkedéseket állítson, például: az EU menekültügyi szabályainak átírását, a kiutasítás jogi kereteinek megteremtését és a migránsokat kibocsátó országokkal való kétoldalú megállapodásokat.

A remigráció középpontjában Európa kulturális örökségének védelme áll. A nacionalisták és identitáriusok szerint ez az örökség a közös nyelven, hagyományokon és a történelem évszázadain nyugszik. Gyakran említik Brüsszel Molenbeek vagy Berlin Kreuzberg negyedeit, ahol a bevándorló közösségek különálló etnikai entitást alkotnak. Egy 2023-as Pew-kutatás szerint az európaiak 45 százaléka a bevándorlást identitása fenyegetésének látja, amit a remigráció hívei gyakran idéznek.

Eva Vlaardingerbroek holland politikai véleményformáló a csúcstalálkozón kijelentette: „Európa nem egy olvasztótégely, hanem sok különböző nemzet összefonódó szövete. A remigráció biztosítja, hogy ez a szőttes ne bomoljon szét.” Ez a gondolat egybecseng azok véleményével, akik attól tartanak, hogy a drasztikus demográfiai változások a kulturális jövő feletti uralom elvesztését jelentik.

A remigráció ellenzői, például az SOS Racisme, azt állítják, hogy ez mélyítené a társadalmi szakadékokat, mert sok sikeresen beilleszkedett bevándorlót érintene. A kirekesztés veszélyeire figyelmeztetve a 2005-ös francia zavargásokat emlegetik.  A nacionalisták és identitáriusok viszont úgy vélik, az integráció hiánya nagyobb kockázat, és Svédország bűnözési rátáinak 15 százalékos emelkedésére hivatkoznak 2015 óta.

A remigráció heves vitákat váltott ki az identitásról, kultúráról és beilleszkedésről. Támogatói szerint a bevándorlás okozta széttöredezettség megszüntetésével helyreállítaná a társadalmi összhangot. Kritikusai szerint növelné a megosztottságot, elidegenítené a bevándorlókat és nyugtalanságot szülhet.

A csúcstalálkozó gócponttá vált: a balliberális sajtó, mint az il manifesto, „felsőbbrendűségi” címkével illette a résztvevőket – ezt a remigráció rendezvény résztvevői elutasítják, mert szerintük félreértelmezi kulturális megőrzésre irányuló szándékukat. Vlaardingerbroek a remigrációt Európa örökségének „lassú elenyészése” elleni védelemként írta le, ami azoknak szól, akik úgy érzik, hagyományos értékeik veszélyben vannak.

Gazdasági szempontból a remigráció kétségbe vonja, hogy a bevándorlók nélkülözhetetlenek Európa jólétéhez. A fősodratú közgazdászok a munkaerőhiány pótlását és az öregedő népesség fenntartását hangsúlyozzák. A Fehér Papírok Politikai Intézete szerint azonban a bevándorlás nettó költséget jelent.

Az USA-ban a fehérek a társadalombiztosítási alapok 95 százalékát adják, kevesebbet véve ki, míg a kisebbségek és külföldi születésűek 120 százalékot használnak fel, hiányt teremtve. Európában hasonló a helyzet: egy 2023-as német jelentés szerint az EU-n kívüli bevándorlók évente 20 milliárd euró szociális juttatást kapnak, 5 milliárddal többet, mint amennyit befizetnek. Az Egyesült Királyságban az alacsony képzettségű bevándorlók évi 3,2 milliárd font terhet rónak a költségvetésre.

A bűnözés tovább növeli a kiadásokat. Ausztráliában a dél-szudáni fiatalok 44-szer gyakrabban követnek el erőszakos bűncselekményeket, mint a fehér őslakosok. Svédország önkéntes hazatelepítési programja, amely 15 000 dollárt kínál, 2024-ben 1,2 milliárd koronát spórolt meg – ezt a modellt a nacionalisták és identitáriusok Európa-szerte alkalmazhatónak tartják.

Franciaországban az EU-n kívüli bevándorlók munkanélküliségi rátája (14 százalék) kétszerese az őslakosokénak (7 százalék), megterhelve a szociális rendszert. Kai Stephens brit aktivista a csúcstalálkozón kijelentette: „Azt mondják, a bevándorlók megmentik a gazdaságot, de az adatok szerint kizsigerelnek minket.”

A lakhatás és közszolgáltatások terhei súlyosbítják a helyzetet. Hollandiában a bevándorlás 20 százalékkal növelte a bérleti díjakat 2015 óta. Az Egyesült Királyságban az NHS (Nemzeti Egészségügyi Szolgálat) várólistái 2010 óta 30 százalékkal nőttek, ami összefüggésbe hozható a népességnövekedéssel. A hazatelepítés enyhítené ezeket a nyomásokat, az erőforrásokat az őslakosokra irányítva.

Svédország programja ezt példázza: 2020 óta több mint 5000 bevándorló fogadott el támogatást, 8 százalékkal csökkentve a szociális kiadásokat. A Fehér Papírok Politikai Intézete szerint egy európai szintű politikai intézkedés évi 50 milliárd eurót takaríthat meg.

A 2025-ös Milánói Csúcstalálkozó mérföldkő volt abban, ahogy a nacionalista és identitárius mozgalmak a bevándorlás kérdését keretezik. A remigrációt demográfiai, gazdasági és kulturális érvekkel alátámasztva; politikai szereplőket, sajtót és intézeteket egyesítve – a mozgalom elméletből politikai gyakorlattá vált.

Jóllehet az ellenállás erős, és az akadályok jelentősek, a határokon átívelő összefogás arra utal, hogy a remigráció meghatározó marad Európa jövőjében. A résztvevők szerint ez nem szélsőséges gondolat, hanem az európai népek azon vágyát tükrözi, hogy visszaszerezzék nemzeti sorsuk feletti irányításukat egy rohamosan változó világban.

(A White Papers Policy Institute (Fehér Papírok Politikai Intézete), American Renaissance, Euractiv, il manifesto; X-bejegyzések: Martin Sellner, Dries Van Langenhove, Eva Vlaardingerbroek, Kai Stephens; Német Pénzügyminisztérium, Migration Advisory Committee (UK), Svéd Kormány: „Önkéntes hazatelepítési jelentés” (2024), Pew Research Center, Insee (Franciaország), CBS Netherlands, Statistics Sweden: „Bűnözési jelentés” (2024), YouGov: „Német közvélemény a bevándorlásról” (2024), Victoria Police (Ausztrália): „Bűnözési statisztikák” (2023) nyomán)