A milliárdos próféta: Peter Thiel technológiai jövőképe

Peter Thiel legújabb nyilatkozatai a technológiai stagnálásról és az apokaliptikus kormányzásról mélyebb vizsgálatot érdemelnek, mint amilyen tiszteletteljes fogadtatásban általában részesülnek a Szilícium-völgy köreiben. A PayPal társalapítója és J. D. Vance amerikai alelnök pártfogója karrierjét ellentmondásos meglátásokra építette, amelyek különös figyelmet érdemelnek Magyarországon is.

A New York Times-ban Ross Douthat újságíróval folytatott legutóbbi beszélgetése aggasztó ellentmondásokat is felszínre hoz, amelyek nemcsak a magyar technológiai szuverenitás, hanem a keresztény értékek védelme szempontjából is fontosak lehetnek. A német születésű vállalkozó gondolatait gyakran olyan keretbe helyezik, amely az elit számára vonzóvá teszi azokat, háttérbe szorítva következményeiket a hétköznapi emberek és közösségek számára.

Thiel technológiai stagnálásról szóló alapvető tézise valódi érdemekkel bír. Megfigyelése szerint aki 1890-ből 1970-be utazna, radikálisan átalakult világot találna. Ezzel szemben aki 1985-ből napjainkba kerülne, inkább fokozatos javulásokat tapasztalna, mint forradalmi változást. „Még mindig hiszek a stagnálási elméletben. Ez sosem volt abszolút elmélet. Az állítás nem az volt, hogy teljesen megragadtunk. Bizonyos értelemben arról szólt, hogy a sebesség lassult” – magyarázza Thiel.

A stagnálás valós veszélyeket jelent a gazdasági függetlenségre és a társadalmi összetartásra. Amikor a középosztálybeli családok elvesztik hitüket abban, hogy gyermekeik felülmúlják majd az ő életszínvonalukat, a nyugati civilizációt fenntartó társadalmi szerződés kezd szétesni. Thiel ezt a problémát így fogalmazza meg: „A középosztályt úgy határozom meg, mint azokat az embereket, akik elvárják, hogy gyermekeik jobban éljenek, mint ők. És amikor ez a várakozás összeomlik, többé nincs középosztálybeli társadalmunk.”

Thiel diagnózisa azonban olyan gyógymódokat javasol, amelyek önzőnek tűnnek, és alaposabb vizsgálatot érdemelnek. Felhívása a tudományos kockázatvállalás drámai növelésére – különösen az orvosi kutatás és az élettartam-hosszabbítás terén – gyanúsan egybeesik saját befektetési portfóliójával. „Sokkal több kockázatot kellene vállalnunk” – érvel. „Ha megnézzük a biotechnológiát, olyan dolgokat, mint a demencia, Alzheimer, nulla fejlődést értünk el 40–50 év alatt.”

A Palantir megfigyelési rendszerei és biotechnológiai vállalkozásai közvetlenül profitálnának az általa szorgalmazott szabályozási enyhítésekből. A milliárdos figyelmeztetései a bürokratikus túlkapásokról üresnek tűnnek, miközben saját cégei olyan kormányzati szerződésekből húznak hasznot, amelyek épp azt a technokrata ellenőrzést testesítik meg, amelyet állítása szerint ellenez.

A mesterséges intelligenciához fűződő viszonya hasonló következetlenségeket mutat. Miközben nyilvánosan visszafogott szkepticizmussal nyilatkozik az MI átalakító potenciáljáról, befektetési szokásai lelkesedést sugallnak a technológia kereskedelmi alkalmazásai iránt. Cégei aktívan fejlesztenek MI-alapú megfigyelési eszközöket kormányzati ügynökségek számára, megteremtve azt az infrastruktúrát a technokrata ellenőrzéshez, amely ellen nyilvános megszólalásaiban figyelmeztet.

A Palantir adatelemző cég szerződései külföldi kormányokkal aggályokat vetnek fel: Thiel szabályozáslazító törekvései inkább a globális technológiai fölényt szolgálják, mintsem a nemzeti érdekeket helyeznék előtérbe. Ezek a nemzetközi megállapodások kockáztatják érzékeny technológiák megosztását külföldi szereplőkkel, aláásva a technológiai önrendelkezést.

Ez a szakadék a nyilvános figyelmeztetések és magánügyletek között kiterjed Thiel politikai fejlődésére is. Donald Trump korai támogatása inkább egy kockázati tőkés szemléletből fakadt, amely a felforgatásra összpontosult, nem pedig valódi ideológiai elkötelezettségre. Amikor Trump nem hajtotta végre azt a rendszerszintű átalakítást, amelyet várt, a vállalkozó megvonta tőle a finanszírozást. Ez a minta inkább opportunizmust jelez, nem elvi ellenállást.

A vállalkozó teológiai nézetei tovább árnyalják gondolatmenetét. Keresztény háttere alapot ad a transzhumanista fantáziák kritikájához, amelyek sokszor radikálisabb átalakulást ígérnek, mint amit a Szilícium-völgy képzel el. Ez a vallásos nézőpont értékes meglátásokat kínál a technológiai transzcendencia határairól, és hangsúlyozza az emberi méltóság jelentőségét.

A katolikus teológia valóban mélyebb átalakulást ígér, mint az emberi fejlődésről alkotott mechanisztikus vízió. A hit középpontjában a test feltámadása és a teremtés helyreállítása áll, ami olyan értelmezési keretet ad a technológiai haladásnak, amely tiszteletben tartja az emberi természetet. A szubszidiaritás és a közjó elvei mentén a technológiai innovációnak a családok és közösségek megerősítését kell szolgálnia, miközben őrzi az élet szentségét.

Ez a teológiai megközelítés azt is megköveteli, hogy a technológia fenntartsa a szegények előnyben részesítését, biztosítva, hogy az innovációk elérjék a hátrányos helyzetű közösségeket, ne csak a tehetős elitet. Az élet szentségének előtérbe helyezésével a technológiai fejlődésnek el kell utasítania azokat az alkalmazásokat, amelyek embertelenné tesznek, például a magánéletet romboló megfigyelési rendszereket.

Thiel apokaliptikus víziója egy „béke és biztonság” idejét ígérő Antikrisztusról szól, aki azáltal jut hatalomra, hogy védelmet ígér a technológiai veszélyektől. Ez a terület inkább a figyelem felkeltését szolgálja. Az általa leírt forgatókönyv egy politikai vezetőt ábrázol, aki a mesterséges intelligencia vagy környezeti katasztrófa félelmeit kihasználva igazolja a globális kormányzást. „Ahogy az Antikrisztus átveszi a világ uralmát, szüntelenül Armageddont emleget. Szüntelenül egzisztenciális kockázatról beszél” – fogalmazza meg ezt a félelmet.

Bár a technokrata túlkapásokkal kapcsolatos jogos aggályok léteznek, ez a narratíva eltereli a figyelmet a szuverenitás és az erkölcsi rendet fenyegető közvetlen veszélyekről. Az FDA (az Egyesült Államok gyógyszer-engedélyezési hatósága, magyar megfelelője az OGYÉI) globális befolyása az orvosi innovációra kézzelfogható példája annak, hogyan érvényesül a szabályozási hatalom óvatossága a haladás kárára. Thiel kiemeli: „Az FDA nemcsak az Egyesült Államokban szabályozza a gyógyszereket, hanem ténylegesen az egész világon, mert a világ többi része az FDA-hoz igazodik.”

Kína gyors fejlődése a mesterséges intelligencia és a kvantum-számítástechnika terén egyértelmű kihívást jelent a nyugati technológiai fölény számára. Tajvan stratégiai jelentősége a globális félvezetőgyártásban súlyos sebezhetőségeket tár fel az ellátási láncokban és a védelmi képességekben.

A vállalkozó politikai keretrendszere értékes szempontokat vet fel az irányított hanyatlást elfogadók és a megújult dinamizmust sürgetők közötti alapvető megosztottságról. Míg a katolikus teológia a teremtés felelős gondozására szólít fel, addig a környezetvédelmi aktivizmus gyakran olyan globalista programokat helyez előtérbe, amelyek korlátozzák az energiafüggetlenséget.

A 20. századi félelmek nyomán kialakított szabályozási rendszerek valóban túlélhették hasznosságukat. Ezek az intézmények ma akadályt jelentenek olyan tudományos áttörések előtt, amelyek képesek lennének kezelni a korunk kihívásait, miközben fenntartanák a technológiai vezető szerepet.

Thiel elemzése arra utal, hogy a valódi technológiai fejlődéshez nem elegendők a fokozatos javítások: alapvető intézményi átalakításra van szükség. A kérdés az, hogy ez az átalakítás megvalósítható-e a meglévő politikai struktúrákon belül, vagy radikálisabb lépésekre lesz szükség.

A Manhattan terv és az Apollo-program világosan megmutatják, mire képes a technológiai haladás, ha a nemzeti célok összhangban állnak a tudományos és műszaki lehetőségekkel. Az előbbi a második világháború alatt jött létre az atombomba kifejlesztésére, az utóbbi pedig az űrverseny csúcspontján juttatott embert a Holdra. Mindkét kezdeményezés sikerének kulcsa az volt, hogy össze tudta hangolni az erőforrásokat, csökkentette a bürokratikus akadályokat, és következetesen egyértelmű célokat követett.

A feltörekvő innovációk katonai alkalmazása különös kihívást jelent a vezető szerep megtartásában, miközben meg kell őrizni a társadalmi elszámoltathatóságot. A Palantir megfigyelési képességei jól illusztrálják, hogyan halmozhatnak fel magáncégek olyan hatalmat, amely már a kormányzati ügynökségekkel versenyez.

A technológiai fejlődés és az emberi boldogulás közötti kapcsolat mind a lehetőségek, mind a kockázatok gondos mérlegelését kívánja meg. A mesterséges intelligencia fejlesztése valódi előnyöket kínál az orvosi kutatás, a gyártás hatékonysága és a tudományos felfedezések terén. A kihívás abban rejlik, hogy biztosítsuk, a technológiai fejlődés a nemzeti érdekeket szolgálja, ne a globális nagyvállalati haszonszerzést.

A biotechnológia hasonló lehetőségeket és kihívásokat rejt. A génterápia és a személyre szabott orvoslás átalakíthatja az egészségügyet, miközben új iparágakat teremt. Az ezeket az innovációkat hátráltató szabályozási akadályok gyakran a külföldi versenytársaknak kedveznek, miközben kárt okoznak a betegeknek.

Az energiatechnológia talán a legvilágosabb példája annak, hogyan szolgálhatná a szabályozási reform egyszerre a nemzeti érdekeket és a technológiai fejlődést. Az atomenergia-fejlesztés, a földgázkitermelés és a megújuló energia telepítése egyaránt olyan bürokratikus akadályokba ütközik, amelyek késleltetik a megvalósítást és növelik a költségeket.

A vállalkozó felhívása a tudományos kockázatvállalás növelésére komoly figyelmet érdemel, különösen olyan területeken, ahol a szabályozási óvatosság nagyobb költségeket ró ki, mint a technológiai gyorsítás. Az orvosi kutatás, az energiafejlesztés és a gyártási innováció mind szenved a túlzott kockázatkerüléstől.

A technológiai vezetés fenntartása olyan intézményi megállapodásokon múlik, amelyek jutalmazzák az innovációt, miközben megőrzik az elszámoltathatóságot. Ez az egyensúly megköveteli a technológiai változás iránti kritikátlan lelkesedés és a tudományos fejlődés reflexszerű ellenállásának elutasítását.

A Thiel és Douthat közötti beszélgetés végül többet mutat a szilícium-völgyi gondolkodás korlátairól, mint a technológia jövőjéről. Mindkét résztvevő olyan szellemi keretek között mozog, amely az elvont elméleti megközelítést helyezi előtérbe a konkrét problémák gyakorlati megoldásaival szemben.

A nyugati társadalmak előtt álló kérdés nem az, hogy elfogadják vagy elutasítják a technológiai fejlődést, hanem hogy miként követhetik azt úgy, hogy az a nemzeti érdekeket szolgálja, miközben megőrzi azokat az erkölcsi és politikai értékeket is, amelyek értelmessé teszik a fejlődést. Ez a kihívás gyakorlati bölcsességet igényel, nem prófétai spekulációt, hanem konkrét programokat, nem pedig elvont elméleti megoldásokat.

A nemzeti-keresztény jövőkép megköveteli, hogy a technológia fenntartsa az emberi méltóságot, erősítse a családokat és biztosítsa a nemzeti önrendelkezést, garantálva, hogy a fejlődés a közjót szolgálja, miközben ellenáll a globalista vagy elitista programok csábításának.

(Forrás: "Interesting Times Hosted by Ross Douthat Thiel.docx" – The New York Times)