102 éves háborús tanú, javítóintézeti titkok és rejtélyes családi levelek – feltárul Székesfehérvár múltja

Apai ágon tősgyökeres székesfehérvári, katolikus családból származik, fiatalon mégis lázadó volt – ma pedig teológus és helytörténeti kutató. Bernáth Gábor életútja a családi dokumentumok és élő visszaemlékezések között vezet, miközben Székesfehérvár múltját tárja fel, az 1940-es évek drámai eseményeitől a régi javítóintézet titkaiig. Legújabb könyvbemutatója után arról beszélgettem vele, hogyan vált élethivatásává a szenvedélyes kutatás, és miért fontos a múlt élő történeteinek megőrzése.

– Hogyan lettél lázadó fiatalból teológus és helytörténeti kutató? 

– Apai ágon tősgyökeres székesfehérvári család sarja vagyok, amely mélyen katolikus. Ez már fiatal koromban is érezhető volt: a szüleim korán elkezdtek hittanra járatni, elsőáldozó, majd bérmálkozó lettem. Ahogy felcseperedtem, úgy erősödött bennem a lázadó énem is. Ennek köszönhetően nagy belső utat jártam be. Életem egyik meghatározó állomása volt nagymamám halála. A régi dolgai között kutatva több családi dokumentumot találtam, melyek felkeltették az érdeklődésemet. Így indult el egy mély és tartalmas beszélgetés édesanyámmal. Válaszai alapján elkezdtem felépíteni a családfánkat. Kutatásom során fény derült arra, hogy édesapám családi ága székesfehérvári származású és többen jelentős szerepet töltöttek be a XIX–XX. századi várostörténetben. E folyamat természetes velejárójaként a helytörténet is állandó kísérőjévé vált kutatásaimnak.

A teológia pedig úgy került a képbe, hogy akkoriban a szociális szférában dolgoztam és lehetőségem volt szociális munkássá válni. Ehhez azonban felsőfokú végzettség kellett. A választásom a teológiára esett, amit a jogszabályok is lehetővé tettek. Családomban egyébként többen választották az egyházi pályát. Teológiai tanulmányaim során ennek okaira is választ kerestem. Így lettem végül teológus és helytörténeti kutató.

– Mikor és hogyan fordult a történelmi múlt iránti szenvedélyed a családfakutatás irányába? 

– A történelem iránti vonzalom már gyermekkoromtól végigkísért. A kezdetektől különös érdeklődést éreztem a múlt eseményei – például a középkor vagy az ókor – iránt. Vonzottak a hőseposzok, a lovagi kultúra és mindaz, ami köré épült. Szívesen olvastam a keresztes háborúkról és a nagy csatákról. Ugyanígy érdekelt Ázsia történelme, különösen Kína és Japán múltja.

Szinte minden korszakból ki tudok emelni olyan területet, mely magával ragadott: gondoljunk például Henryk Sienkiewicz regényeire vagy az első világháború ászára, Manfred von Richthofenre – és akkor még nem említettem a második világháborút. Ezek a győzelmekkel és veszteségekkel teli életutak és történelmi korok ellenállhatatlanul rabul ejtik a képzeletet.

– Melyik volt az a pillanat vagy élmény, amikor rájöttél, hogy ezt szeretnéd csinálni és nemcsak hobbiként?

– Amikor családfakutatásba kezdtem, hamar rájöttem, hogy nem lehet ezt megszakítások nélkül csinálni. Az adatok rendszerezésére a szünetek és a pihenések elengedhetetlenek, különben a nevek, dátumok és események könnyen követhetetlenné válnak. Érdekes módon sokszor pont akkor találunk megoldásokat, amikor egy időre hátra lépünk és nem erőltetjük a munkát. A tapasztalatom az, hogy ha bezárunk egy ajtót, helyette rögtön két másik nyílik meg. Ilyenkor újra fellobban az ismeretlen megismerésének vágya.

Talán azt mondhatom: a feltárt személyek története és az ismeretlen iránti kíváncsiság az, ami miatt ezt szeretem csinálni. Ez adja azt a belső lendületet, ami miatt ez nem csak egy hobbi, hanem sokkal több annál.

– Volt olyan történet a családi dokumentumok között, ami különösen megérintett?

– Természetesen több is. Anyai nagyapám a második világháborúban egységével Németországba került – erről tanúskodik néhány fennmaradt levele. Találtunk egy cetlit is, amin feljegyezte, hol állomásoztak és hol érte őket súlyos támadás. Egy karácsonyi levele is megmaradt, amit már az amerikai hadifogolytáborból, Dachauból írt. 1945 májusában esett hadifogságba, néhány nappal az európai hadszíntér lezárása előtt.

Apai nagyapámnak több mint 150 sportérme volt: atletizált, közép- és hosszútávfutó volt és az Atlétikai Szövetségben is magas tisztséget töltött be hosszú éveken át. Az 1936-os berlini olimpiai fáklyát is vitte, mivel ő volt az utolsó staféta Magyarországon. Soha nem ismertem személyesen, csak fényképekről és elbeszélésekből. Felemelő volt azonban látni őt egy filmhíradó felvételén.

Nagyon sok olyan dokumentum és tárgy maradt fenn, amely különösen megérint: például egy napló, amit később kiadtak, vagy egy levél, amit személyesen Habsburg Ottó küldött a nagymamámnak.

– Apai ágad régi fehérvári gyökereihez kötődik. Hogyan formálta ez saját identitásodat és a helytörténethez való kötődésedet?

– Úgy érzem, pozitív irányba formált. Meggyőződésem, hogy fontos, hová születik az ember és mivel tartozik tágabb és szűkebb hazájának. Szeretem a városomat. Érettségi után mindössze egy évre hagytam el. Szeretnék itt élni – ha nem is a városban, de a közelében. Bízom abban, hogy most és a jövőben is szolgálni tudom az itteni közösséget kutatásaimmal és projektjeimmel. Igyekszem együtt dolgozni a helyi szakemberekkel és kutatótársakkal. 

– Most volt a bemutatója A Székesfehérvári Országos Királyi Javítóintézet története című könyvednek. Mi volt az első gondolatod, amikor kézbe vehették az olvasók a kész kötetet? 

– Abban bíztam, hogy akikhez eljut a könyv, értékesnek és igényesnek találják majd. Igyekeztem alapos munkát végezni, ezért első gondolatom az volt: vajon elegendő időt és energiát fektettem-e bele, hogy megfeleljen az elvárásoknak? Úgy érzem, sikerült elérnem a magam elé kitűzött célt. Ezt talán az is jelzi, hogy hamarosan utánnyomásra is szükség lehet.

– Miért éppen ezt a témát választottad?

A válasz összetett. Egyrészt az intézetben apai dédnagyapám műfelügyelőként oktatta szakmára a javítóintézeti növendékeket. Eredetileg pék volt, ezt a mesterséget tanította. Másrészt édesanyám a GYIVI-ben dolgozott, mely a korábbi intézeti épületekben működött. Gyerekként gyakran jártam ott. Harmadrészt magam is éveken át a szociális és egészségügyi szférában dolgoztam, ami meghatározó tapasztalat volt számomra. Ehhez járult az is, hogy a közelben laktunk, sokszor sétáltunk arra, és mindig csodálattal néztem a monarchiabeli épületeket, töprengve azon, mi lehetett eredeti funkciójuk.

– Sok kutató rátalál egy egyedi szálra. Nálad a saját dédnagyapád kapcsolata az intézettel mennyire inspirálta a munkát? 

– A dédnagyapám és munkatársai szakmát adtak hányatott sorsú fiatalok kezébe, akik enélkül szinte biztosan kevesebb eséllyel indultak volna az életben. Ez nyomon követhető: az intézetből kikerülők nagy arányban el tudtak helyezkedni, életük rendeződött. Számomra ez az egyik leginspirálóbb dolog: értéket teremteni és tudást átadni.

– A könyvben vannak olyan részletek, amelyekről úgy érzed, hogy mindenkinek tudnia kellene, de eddig nem sok szó esett róluk?

– A könyv egyik kevésbé kiemelt, ám szerintem rendkívül fontos részlete a „családfők“ szerepe.  Ők éltek együtt a növendékekkel, rájuk nézhettek fel, általuk alakulhatott ki egyfajta apakép. Ez a javítóintézeti nevelés kulcsfontosságú eleme volt, hiszen olyan alapokat adott, melyek meghatározták a fiatalok későbbi életét, segítették a felnőtté válást.

Fontos lenne hasonló szellemben nevelni ma is az intézetben élő gyermekeket, ugyanakkor fontos hangsúlyozni hogy a könyv nem kínál közvetlen megoldást a mai társadalom problémáira. Az akkori viszonyok között kialakított nevelési rendszer nem ültethető át változtatás nélkül a mai környezetbe.

– Melyek a legizgalmasabb forrásaid?

– Igyekeztem a lehető legtöbb forrást felhasználni, ami a hivatkozások számában is látszik. A XX. század második felének eseményeinél különösen örültem annak, hogy több olyan személlyel készíthettem interjút, akik valamilyen módon kapcsolódtak az épületek történetéhez. Az élő források számomra a legizgalmasabbak közé tartoznak.

– Hogyan találod meg a még fellelhető „elveszettnek hitt” történeteket vagy dokumentumokat?

– A könyv feldolgozása során az egyik legizgalmasabb történet az volt, hogy végre sikerült megtalálnom az „elveszettnek hitt” kassai intézetet. Miután 1939-ben a fehérvári intézmény kiköltözött, a dokumentumokban már nyoma sem maradt. Hosszas kutatás után, több dokumentum áttanulmányozását követően, több lehetséges helyszín bejárása után rábukkantam az épületkomplexumra, ahol egy udvari tabló állít emléket az egykori intézetnek. Ez jelzi, hogy Székesfehérvárról került ide. Úgy érzem, a siker kulcsa a türelmes kutatásban és a részletek iránti elkötelezettségben rejlik.

– Melyik kutatási pillanat volt a legnagyobb kihívás? Volt olyan, amikor azt mondtad: „Ezt sosem fogom megtalálni”?

– Ilyen volt például a javítóintézet kápolnájának esete. Sokáig nyitott kérdés volt, mikor tűnt el az épület. Tudtam, hogy a háború előtt még állt. Egy ideig azt gondoltam, hogy a háború pusztította el. Később azonban a kezembe kerültek az 1960-as évekbeli légifelvételek, amelyeken még látható volt.

Az interjúk során kiderült, hogy az 1990-es években is létezett, és addig szovjet laboratóriumként használták. Felkerestem a városi főépítészt, de ő sem tudott pontos információt adni. 2000 körül az épületek egy részéből idősotthont kezdtek kialakítani. Ez részben a kápolna helyén épült új szárny lett. Ekkor ismét megkerestem a városi építészeti irodát, mert feltételeztem, hogy a bontásról jegyzőkönyvnek kellett készülnie. Kisvártatva azt a választ kaptam, hogy valóban így történt. A bontási napló és a műszaki rajz is fennmaradt. Ezzel megoldódott a rejtély.

– Levéltári kutatás, szemtanúkkal való beszélgetések és teológiai háttér… Hogyan kapcsolódnak ezek a te módszertanodban?

– Az egyetemen metodológiát tanultunk: rendszerezést, kutatási módszereket. Ez sokat segített. A levéltári kutatás a családfakutatás miatt sem volt idegen számomra. Ehhez társult az „oral history”. Kutatási előnyöm tehát nagyrészt a családfakutatásból ered, valamint olyan barátok segítségéből, akik jártasabbak a forráshivatkozásban – ez számomra kevésbé kedvelt, de elengedhetetlen része a munkának, hiszen enélkül nem visszakövethetőek az állítások.

– Több mint 60 videós interjút készítettél idős emberekkel a ’44–45-ös eseményekről. Van olyan beszélgetés, ami különösen mélyen megérintett? 

– Több szál találkozása vezetett ehhez a munkához. Egyrészt saját családi történeteinkben is élénken élt a második világháború emlékezete: a bombázások, a katonai jelenlét és a menekülések emléke. Másrészt Székesfehérvár történetében ez az egyik legdrámaibb, ugyanakkor legkevésbé feldolgozott korszak. Amikor forrásokat kerestem, hamar szembesültem vele, hogy – bár léteznek adatok és visszaemlékezések – rengeteg részlet tisztázatlan vagy csupán töredékesen ismert. Ez a hiányérzet és a feltárás vágya indított el azon az úton, hogy mélyebben foglalkozzam a város ostromának és a hadi eseményeknek a történetével.

– Tervezel ebből dokumentumfilmet vagy filmsorozatot?

– Ezt a projektemet 2024 őszén indítottam el. Be kell látni, hogy elég későn, hiszen már a huszonnegyedik órában – sőt, talán már utána – vagyunk. A célom az, hogy minden menthető történetet megőrizzek. Szeretném dokumentumfilmben, sorozatban és könyv formájában is feldolgozni Székesfehérvár 1944–1945-ös eseményeit, az 1944. március 19-i német megszállástól egészen 1945 végéig, amikor a helyi hadifogolytáborok megszűntek.

Hiszem, hogy a kilencven év körüli vagy annál idősebb korosztály tagjai az utolsók, akik még hitelesen tudnak mesélni a háborúról, hiszen ők gyerekként vagy fiatal felnőttként benne éltek. A legidősebb interjúalanyom eddig egy 102 éves úr volt, aki 1945 telén néhány napig harcolt is Székesfehérvár térségében. Van, aki többet, van, aki kevesebbet tudott hozzátenni a kutatáshoz, de meggyőződésem, hogy minden történetnek van létjogosultsága. Minden visszaemlékezés egy nagy kirakós fontos darabja. Előfordult, hogy egymástól független, egymást nem ismerő emberek történetei vágtak egybe tűpontosan. Időnként utólagos adatellenőrzésre is szükség van, de ezek a visszaigazolások is a munkám fontosságát bizonyítják. Igyekszem a témát többoldalúan megközelíteni: felekezeti bontásban, történészekkel, tűzszerészekkel és hadisírgondozókkal is konzultálva. Célom értéket teremteni és maradandót alkotni.

– Miért gondolod, hogy ezek az élő vallomások fontosabbak, mint bármely levéltári adat?

Véleményem szerint a kettő kiegészíti és színesíti egymást. Az „oral history”, a szóban elmesélt történelem azért elengedhetetlen, mert élettel tölti meg a száraz levéltári aktákat. A puszta adathalmaz az átlag érdeklődő számára nehezen befogadható, ám a személyes sorsokon keresztül az olvasó vagy a néző is közelebb érzi magához a múltat, és átélhetővé válik számára a történelem.

– Szerinted hogyan viszonyul ma a társadalom az efféle „élő múlt” megőrzéséhez? Látod a fiatalabb generációkban a történeti emlékezet iránti érdeklődést?

– Társadalmunk globális szinten sincs könnyű helyzetben. A múlt iránti közöny sajnos egyre erősebb. Ugyanakkor biztató jel és egyfajta „gyógyír”, hogy egyre többen fordulnak a múltkutatás, az élő történelem és a hagyományőrzés felé. Ezek a közösségek törekszenek a hitelességre, egyre több szakirodalmat használnak, hogy minél autentikusabbak legyenek. Külön öröm számomra, hogy környezetemben több olyan fiatal is akad, akik fontos korszakokat választottak kutatási témájukul, és kiváló eredményeket értek el. Igyekszem velük szoros kapcsolatot ápolni, és segíteni a munkájukat.

– 2024-ben katolikus teológusként végeztél. Hogyan hat a hit a történeti és a családfakutatásodra?

– A hit számomra fontos támpont. Segít türelmesnek lenni, amikor forráshiányban vagy adathiányban szenvedek. Erőt ad ahhoz, hogy folytassam a kutatást. Emellett a hit abban is segít, hogy a feltárt történeteket ne csak adatokként kezeljem, hanem emberi élettapasztalatokká is váljanak.

– A Perjés Antal Patrik O.C.D – Emlékirataim című könyved nyilvánosan több réteget mutat be. Számodra mit jelentett ennek a szerzetesnek a története? 

– Perjés Antal Patrik élete rendkívül kalandos és küzdelmes volt egy alapvetően is nehéz történelmi korszakban. Életútjának legfontosabb pillérei a hit és a kitartás voltak – e kettő nélkül aligha maradhatott volna fenn az emlékezése. Ő egyébként édesapám unokatestvére volt, egy kármelita missziós szerzetes, aki 1939-ben került Irakba. Ott végzett missziós munkát, majd 1942-ben az angolok internálták. Megjárta a palesztin, a kenyai és az ugandai internálótáborokat és csak 1947-ben szabadult társával együtt. Története abba a világba enged betekintést, ahol korábban nem is sejthettük, hogy magyarok is megfordultak. Ebben rejlik a különlegessége.

– Úgy tudom, szeretnéd kibővíteni a szakdolgozatodat egy új kötetté. Miért fontos számodra ez a projekt és mit vársz tőle, ha elkészül?

Igen, terveim között szerepel egy kötet, amely a Magyar kármelita misszionáriusok a Közel-Keleten és Afrikában című szakdolgozatomon alapulna. Szeretném kibővíteni és átdolgozni az anyagot úgy, hogy Perjés visszaemlékezéseit összevetem rendtársa, Keller Illés memoárjával. Ez azért lenne egyedülálló, mert a magyar olvasóközönség előtt eddig ismeretlen témát két különböző nézőponton keresztül mutathatnám be. Úgy gondolom, egy különleges, zárt világot tárhatnék fel, mely tudományos szempontból is hiánypótló.

– Életútinterjúkat készítesz. Ez egyszerre vállalkozás és értékmentés. Szerinted miért fontos ma, hogy ne hagyjuk veszni ezeket a személyes történeteket?

– Úgy gondolom, ez a kezdeményezésem igazi értékmentés a mai világban. Mivel régóta kutatok családfákat, pontosan tudom, hogy ezzel többen foglalkoznak, de a profilom egyediségét az életútinterjúk adják. Ez azt jelenti, hogy a megrendelő kérésére interjút készítek például a nagyszüleivel az életükről, amit videón rögzítek és professzionálisan feldolgozok. Így a déd- és ükunokák – akikkel az illető talán már nem tudott érdemben beszélni – nemcsak egy fényképet kapnak, hanem „élőben” láthatják, hallhatják felmenőik történeteit és tapasztalatait. Ez egyfajta időkapszula, mely archív felvételekkel, fotókkal vagy páros interjúkkal is színesíthető.

Lehetőség van arra is, hogy a megrendelő egy utolsó üzenetet vagy egy régóta őrzött titkot bízzon rám, amit csak halála után, egy búcsúztatón vagy családi körben játszanak le. Úgy vélem, ez egy hiánypótló, nagy potenciállal rendelkező elképzelés. Akárki mondhatná, hogy ezt bárki meg tudja csinálni otthon, de a mai rohanó világban mindannyian tudjuk, mi a legszűkebb keresztmetszet: az idő. Sokan csak akkor ébrednek rá, hogy kérdezniük kellett volna, amikor már nincs kitől. Én ebben segítek: minőségi, örök mementót adok át a családoknak.

– Hol látod magad és kutatásaidat öt év múlva? Inkább íróként, filmes alkotóként, kutatóként vagy közösségi történetmesélőként?

– Bízom benne, hogy öt év múlva vállalkozásom már stabil lábakon áll, és kutatásaim is előrehaladott állapotban lesznek. Szeretném, ha minél előbb publikálhatnám az eredményeket, de tudom, hogy a jó munkához idő kell, és nem érdemes kapkodni. Érdekel az írói, a filmes, a kutatói és a közösségi történetmesélői út is, és hagyom, hogy az élet döntsön a konkrét irányról. Úgy érzem, hogy a jelenlegi út, amin haladok, nemes és értékes, és ez ad erőt a folytatáshoz.

– Van olyan történelmi esemény vagy személy, amit még mindenképp szeretnél feltárni vagy publikálni?

– Lokálpatriótaként elsősorban Székesfehérvár históriája élvez prioritást. Nem véletlen, hogy ekkora fába vágtam a fejszémet. Szeretnék minél mélyebbre hatolni a város XIX. és XX. századi múltjában.

– Mit válaszolnál, ha röviden kellene megfogalmaznod a múltkutatás értelmét? Szerinted miért van erre szüksége a mai világnak?

– Vallom, hogy múlt nélkül nincs jelen, jelen nélkül pedig nincs jövő. Szűkebb és tágabb értelemben is ismernünk kell gyökereinket. A múltban elkövetett hibákból és a pozitív példákból egyaránt építkezhetünk. Bízom abban, hogy a munkáimmal hozzájárulhatok egy olyan örökséghez, amely a jövő emberének lelki és szellemi fejlődését szolgálja.

 Kapcsolódó: