A liberálisok demonstrációi sohasem a gyülekezési jogról vagy az általános szólásszabadságról szólnak

Az utóbbi hetekben az irányított média igyekszik úgy beállítani a belpesti szélsőliberálisok és antifasiszta felforgatók hídfoglalásait, mintha azok valamiféle „magasztos ellenállás” részét képeznék, ahol a „felvilágosult világpolgárok” saját idejüket és energiájukat nem kímélve „küzdenek minden magyar ember alapjogaiért”. 

Iszonyatosan megható történet, ha nem ismerném őket jobban, már el is dobnék mindent, s rohannék, hogy ezekért a „csodálatos liberális értékekért” küzdjek – a baj csak az, hogy ezek nekünk valahogyan sohasem járnak…

Ez a „fene nagy szabadság” ugyanis a liberális rendszerek kezdetétől valahogy mindig csak addig terjed, amíg a vélemények (vagy a korrumpálható személyek) nem veszélyeztették a status quót. Amint tabunak minősített elemi igazságokra mutatott rá valaki – akár már a kiegyezés kori liberális Magyarországon –, hamar ellehetetlenítették, lejáratták, öngyilkosságba kergették. Mert bizony, a liberalizmus mindig is sunyi és hazug volt. „Szólásszabadságról”, „szabad önkifejezésről” és a „gondolat szabadságáról” prédikált és prédikál ma is, miközben, ha valaki el mer térni a dogmásított alapvetésektől, könnyen ráébredhet, a negédes szólamok nem többek a tömegeket kápráztató hazugságoknál.

Leginkább az ellehetetlenítést szeretik alkalmazni, hiszen az jóval kevésbé látványos és feltűnő, mint a bebörtönzés, ám ez utóbbitól sem riadnak vissza. Bizonyos történelmi kérdések dogmává emelésével elérték, hogy azok megkérdőjelezéséért gyorsított eljárásban ítélnek el bárkit csak úgy, mint annak idején, mikor egy-egy felvilágosult elme elavult vallási kérdések kapcsán mert kritikát megfogalmazni. Nem számít, hogy történészről, íróról, hírességről beszélünk, ha bizonyos uralkodó narratívákat megkérdőjelez, az egyenlő a karrierje végével. Ha még ez után sem tágít, akkor pedig könnyen rácsok mögött találhatja magát. 

Vagy ott van „a közösség elleni uszítás” névre hallgató „gumitörvény”, melyet úgy lehet csűrni-csavarni, hogy az egy szélsőliberális bíró kezében gyakorlatilag bárkire ráhúzható legyen. Az összes többi „szájzár törvényhez” hasonlóan ezt is kizárólag a többségi társadalom féken tartására használják; az agresszív kisebbség esetében még akkor sem érzik szükségesnek használni „derék” jogalkalmazóink, ha bizonyítékok tucatjai támasztják alá egy-egy támadás mögött a faji indíttatást. Elvégre a kultúrmarxista tanok alapvetése, hogy a nem fehér ember mindig „áldozat”, sohasem elkövető, ezért aztán úgy is kell kezelni. 

Az is megmosolyogtató, hogy a köztudatban a könyvégetések kapcsán mindenkinek az 1933-as jeles esemény jut eszébe, és olyan hevesen ítéli el az ilyesfajta „barbarizmust a szellem ellen”, hogy fel se teszi senki a kérdést: Tudja bárki, milyen könyvek kerültek máglyára és miért? De, ha nem is tudják, remélem, azzal azért csak tisztában van mindenki, hogy akkor és ott nagyságrendileg 4 ezer könyvet égettek el, míg a háború után a nyugati „felszabadítók” mintegy 30 ezer kiadványt tiltottak be! 30 ezer kontra közel 4 ezer, mégis mindenki amiatt a 4 ezer miatt siránkozik, mint „ősbűn az emberiség és a tudás ellen”. Ahogyan az is teljesen rendben van ezeknek, hogy a liberális cenzorok manapság profilokat és Youtube-csatornákat „égetnek”, ha akárcsak egy-egy mondat erejéig szembe mernek menni a „közösségi irányelvekkel”. A Patreon pedig letiltja ezen személyek fiókjait, anyagilag is ellehetetlenítve az igazságot kutató tartalomkészítőket. Zavarja ez bármelyik liberálist? Nem, de fura is lenne, hisz valamennyi ilyen alternatív hang elnémításának a leghangosabb követelői. 

Ezt a kis kitekintőt azért éreztem szükségesnek, hogy lássuk, ellentétben a kóserkonzervatívok hazugságaival, a liberalizmus nem „elfajzott” – mindig is ilyen volt. Hol burkoltabban, hol egészen nyíltan, de mindig nemzet- és életellenes ideákat szolgált, azok védelmében cenzúrázott, üldözött és tiltott. Mert tudta, hogy beteg nézetei erős „hátszél” nélkül sohasem győznének a normalitással szemben. 

A liberalizmus természetéből adódóan ezért nincs is semmi meglepő abban, hogy a „hídfoglalók”, miközben a „gyülekezési jogért” tüntetnek, helyeslik (más esetben pedig egyenesen követelnék) a Becsület Napja betiltását. Ők önkifejezésről és szabad véleménynyilvánításról prédikálnak, közben hangos üdvrivalgással fogadják, ha a közösségi média eltakarítja a nekik nem tetsző személyeket. Sőt, az esetek többségében ők maguk jelentik ezen embereket, a mielőbbi „elégetés” érdekében. Egyenlőségről szónokolnak, miközben maguknak és az egyéb kisebbségeknek többletjogokat követelnek: kiemelt, védett státuszt, kvótákat, kártérítéseket. Azt hangoztatják, hogy a társadalomban „mindenkinek helye van”, mert a „sok színtől lesz gazdag és változatos” egy ország, majd a „szabadságjogokért” megtartott tüntetés után elvonulnak egy erzsébetvárosi bár és bolt elé, lematricázzák, megrongálják, rendőrségi feljelentést tesznek ellene, aztán a bezárását követelik, ugyanis „olyan nézeteket hirdet, amelyeket nem tűrhet meg egyetlen modern társadalom sem”. Szabadságot és jogokat mindenkinek! – kivéve, akiket nem kedvelünk. Azokat el kell lehetetleníteni, ki kell törölni a társadalomból. Bezzeg, ha a liberálisokat éri bármiféle vélt vagy valós sérelem, visításuk New Yorkig hallatszik.

És amikor rámutatsz ezekre a kettősségekre, akkor határozottan rávágják: „Úristen, a kettőt össze sem lehet hasonlítani” – és ezt ők teljesen komolyan is gondolják. Mert az ő hazug és képmutató ideológiájuk szerint tényleg nem lehet a kettőt összehasonlítani. Ezért meddő kísérlet minden párbeszéd vagy kiegyezési próbálkozás ezekkel. Mert számukra Te nem politikai ellenfél vagy, hanem ellenség.

Gyebnár Dávid

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.