Katyn: a népirtás, mely felett a liberális demokráciák szemet hunytak

A katyni népirtás nemcsak azért bír kiemelt jelentőséggel, mert alaposan megritkította a lengyel nép elit rétegét, hanem azért is, mert rámutatott, mennyire hazugok és képmutatóak azok az erők, amelyek – szavak szintjén – a „népek szabadságáért”, az „egyenlő jogokért” és egy „szabad világért” szálltak harcba az „elnyomás” és „barbarizmus” ellen. A katyni erdők tömegsírjai mementói a győztesek narratívája hazugságainak. 

1939-ben Lengyelország végzetes pályára kormányozta magát, ám akkor még a szélsőségesen németellenes vezetés sem tudta, milyen tragédiába sodorják hazájukat, amiért hisznek a nyugati szövetségesek hazugságainak, bedőlnek ígéreteiknek és hagyják magukat megtéveszteni saját gőgjük által, azt remélve, hogy csak azért, mert a ’20-as években elverték a szovjetet, most ugyanezt megismételhetik a németekkel is. 

Nagy-Britannia és Franciaország pedig biztatta a lengyel kormányt, nyugodtan húzogassák csak az oroszlán bajszát, ők garantálják Lengyelország függetlenségét. Ha bármiféle támadás érné őket, a nyugati szövetségesek azonnal hadat üzennek az agresszornak. Eme ígéretüket részben be is tartották, hiszen, miután a német csapatok megindultak, szeptember 3-án mindkét ország hadat üzent a Nagynémet Birodalomnak. Aztán tétlenül nézték, míg a lengyelek kivéreznek. Ám a legszebb csak ezután jött. Mikor Sztálin hátba támadta a lengyeleket, és a Vörös Hadsereg bevonult Kelet-Lengyelországba, a nyugati szövetségesek kijelentették, „nincs itt semmi látnivaló”. Nagy-Britannia és Franciaország szemében a Lengyelország elleni invázió csak addig ért háborút, míg azt Németország csinálja. Ugyanezért a Szovjetuniót még csak embargóval sem sújtották, így a vörös horda büntetlenül törhetett rá nyugati szomszédjára. 

A letagadott népirtás

A szovjet megszállási övezetben rövidesen elszabadult ugyanaz a vörös terror, amit a bolsevikok annak idején Lenin és Trockij vezetésével egyszer már lefolytattak Szovjet-Oroszországban. Az NKVD ugyanazt a tervet követte Lengyelországban is: likvidálni kell az értelmiséget, a vallási, katonai és politikai vezetőket, orvosokat, tanárokat, mérnököket, írókat, újságírókat – lényegében mindenkit, akik kicsit is veszélyesek lehetnek a proletárdiktatúrára.

Ebbe a hatalmas deportálási és „tisztogatási” hullámba tartozott bele 1940 tavasza is, ami később úgy vonult be a történelembe, mint „a katyni népirtás”, mely keretében legalább 22 ezer lengyel rabbal és hadifogollyal végeztek Lavrentyij Berija belügyi népbiztos utasítására. Noha a vérengzés fő helyszíne a Katyn melletti erdő volt, de Kijevben, Harkovban, Kalinyinban, Minszkben és Szmolenszkben is több ezer foglyot gyilkoltak meg.

A már bevált szovjet gyakorlat szerint, miután az áldozatokat közelről tarkón lőtték, családtagjaikat is felkutatták, összegyűjtötték, majd a Szovjetunió távoli vidékeire deportálták.

Talán sohasem derül fény az igazságra, ha nincs a Barbarossa hadművelet

A szovjetek meglehetősen gyakorlott hóhérok voltak, ami nem meglepő, hiszen az orosz polgárháború kirobbanása óta gyakorolták eme mesterséget, előbb a leigázott orosz népen, majd a bekebelezett országok lakosain. A nyomaik eltüntetésével azonban nem sokat foglalkoztak, főleg a ’30-as, ’40-es években, mikor egyértelműen úgy hitték, ha birodalmuk határai megváltoznak, azok csakis nyugat felé nyúlnak majd, nem kelet felé szűkülnek. 

Azonban a német megelőző csapás 1941. június 22-én keresztülhúzta számításaikat. Az offenzívát látva a „demokrácia” és „emberi jogok” elkötelezett hívei egymás után ölelték kebelükre a Szovjetuniót, hogy együtt harcoljanak a „civilizáció legfőbb ellensége ellen”. S, ha már szövetségbe kerültek, az emigráns lengyel kormány feje, Wladyslaw Sikorski 1941 decemberében, egy Sztálinnal folytatott megbeszélés során személyesen is érdeklődött a hadifoglyok holléte felől – elvégre, szövetségesek meglehetősen ritkán tartják fogva egymás katonáit. A diktátortól azt a cinikus választ kapta, hogy az eltűntek Mandzsúriába szöktek.

A katyni tömegsírok felfedezése

A gyors német győzelmek nyomán Katyin és környéke is német fennhatóság alá került, ahol lengyel kényszermunkásokat dolgoztattak. Az ő figyelmüket hívták fel a helyiek egy közeli tömegsírra, amelynek feltárása során lengyel egyenruhás holttesteket találtak. Ezt követően értesítették a német hatóságokat, akik a kemény fagyok elvonultával, 1943 februárjában kezdték meg az exhumációs munkákat. Április 13-án jelentette a berlini rádió: 12 ezer meggyilkolt lengyel tiszt holttestét találták meg a katyni erdőkben.

A németek, minden bizonnyal számítva arra, hogy az ellenséges irányított média hitelteleníteni próbálja majd a bejelentést, április 16-án az exhumálásra és a vizsgálatok lefolytatására meghívták a megszállt Főkormányzóságból a lengyel társadalom képviselőit, de vittek hadifoglyokat is a helyszínre, köztük lengyel tiszteket. Még a Nemzetközi Vöröskeresztet is meghívták. Érdekes adaléka a történetnek, hogy Wladyslaw Sikorski tábornok lengyel emigrációs kormánya szintén felkérte a Vöröskeresztet, hogy az ügy kivizsgálása érdekében működjenek együtt. Mintegy hatnapos időhúzást követően a Nemzetközi Vöröskereszt azt az abszurd feltételt szabta, hogy csak akkor hajlandóak menni, ha abba minden érintett fél beleegyezik. Azt kérték tehát, hogy Sztálin adja áldását arra, hogy egy mindenkitől független nemzetközi szerv a világ előtt bizonyítsa, ő követte el a tömeggyilkosságokat. 

Mivel a Vöröskereszt közönyösnek bizonyult a mészárlás feltárása kapcsán, a német hatóságok nemzetközi bizottságot hoztak létre egy megfigyelővel. E bizottság tagjai között 12 a Nagynémet Birodalommal szövetséges ország képviselője volt. Rajtuk kívül még egy svájci küldött kapott helyet. Ezen felül kb. egy tucat lengyel is elutazott Katynba (többek között Ferdynand Goetel és Józef Mackiewicz írók, dr. Marian Wodzinski a Lengyel Vöröskereszttől, az egyház részéről pedig Stanislaw Jasinski atya, a Krakkói főegyházmegye káptalanjának kanonokja). A vizsgálatok helyszínén angol, amerikai és lengyel tisztek is megjelentek – hadifoglyok a német oflagokból (Offizierslager, azaz tiszti hadifogolytábor – a szerk.); utóbbiakat akaratuk ellenére vitték oda (legalábbis ezt állította a háború befejezése után Stefan Mossor ezredes).

Az exhumálást nyolc tömegsírban végezték el. A kiemelt holttestek között két tábornok: Bronislaw Bohatyrewicz és Mieczyslaw Smorawinski tetemét is megtalálták, amelyeket ezt követően külön sírba temették. 1943. június 3-ig összesen több mint 4100 holttestet emeltek ki, dr. Wodzinski pedig ez idő alatt 2800 azonosítást végzett el. A munkát nagy alapossággal dokumentálták. A gyilkosságok elkövetésének módját és a gyilkosok által használt fegyverek típusát is sikerült megállapítani.

A vizsgálatoknak a hadiszerencse kedvezőtlen alakulása vetett véget, ugyanis a terület még ’43-ban ismét szovjet megszállás alá került. A kutatások dokumentációja a krakkói igazságügyi orvosszakértői intézetbe került, ahonnan a háború végén eltűnt. Eme „eltüntető manővert” nem volt különösebben nehéz kivitelezniük a szovjeteknek, tekintve, hogy Lengyelországot úgy dobták oda a szövetségesek Sztálinnak, mintha elfelejtették volna, hogy elvileg az egész második világháborút azért robbantották ki, hogy megvédjék a lengyeleket az agresszoroktól. 

A szövetségesek nem lelkesedtek az igazságért

A német feltárás egyik valószínű célja volt, hogy éket verjen a szövetségesek közé, ám ehelyett végül arra sikerült rámutatniuk: a liberális demokráciák messzemenően képmutatók. Hiszen, ahogyan 1939-ben, most is cserbenhagyták a lengyeleket, ismét bizonyítva, egyáltalán nem érdekli őket se Lengyelország szuverenitása, se a lengyel nép biztonsága. Őket kizárólag Németország és Európa megsemmisítése motiválja. És, ha ez azzal jár, hogy rászabadítják az öreg kontinensre a vörös hordát, hát hadd menjenek. 

A brit sajtó főszerkesztői és a brit hivatalnokok ezért aztán igyekeztek elhallgatni a katyni tömegmészárlást. Winston Churchill, az egyik legnagyobb háborús uszító, akinek később a britek birodalmiságuk elvesztését köszönhették, pedig egyenesen „mértékletességre” intette a lengyel kormányt és a lengyeleket. 

Az USA kormánya, illetve az országban működő, idegen érdekeket szolgáló médiumok szintén Sztálin hazugságát visszhangozták, vagyis, hogy a katyni mészárlást a németek követték el ’41-ben, az igazságot kereső vizsgálódásokat pedig nem támogatták. Erre John H. Van Vliet Jr. alezredes esete az egyik leginkább kirívó példa. Ő német hadifogságban volt és 1943-ban hét másik ország foglyaival együtt Katynba szállították. A szabadulása után Van Vliet alezredes jelentést tett Clayton L. Bissell vezérőrnagynak – mire a tábornok parancsot adott ki, hogy a jelentést lássák el „SZIGORÚAN TITKOS!” jelzéssel, de valószínűleg még arra is, hogy semmisítsék meg. A jelentést később személyesen Van Vliet alezredes rekonstruálta az 1952-ben nyomozást végző szenátusi bizottság számára.

Roosevelt 1944-ben különleges követként elküldte George Earle korvettkapitányt, hogy készítsen beszámolót a katyni eseményekről. A diplomata azonban félreértelmezhette feladatát, ő ugyanis az „elvárt” verzió helyett az igazságot írta meg. Az elnök bosszúsan félredobta a jelentést, Earle-t pedig a háború végéig Szamoára küldték. 

Eközben Sztálin sem tétlenkedett. 1943 és 1946 között mintegy 10 koncepciós perben sikerült „bizonyítania”, hogy a németek a felelősek a tömeggyilkosságokért. Eme tárgyalásokon éppoly hitelt érdemlő vallomások születtek, mint a háború utáni perek során. Itt is akadt, aki elismerte „bűnösségét”, cserébe megúszta kényszermunkával, míg másokat felakasztottak. Saját történetüket a kommunisták olyan komolyan vették, hogy még a nürnbergi kirakatperekbe is be akarták emelni Katynt, ám ez már a sokat próbált nyugati bírák gyomrának is sok volt, így végül annyiban egyeztek meg, hogy a német vádlottak a védekezés során nem hozhatják fel a katyni mészárlást, mint enyhítő körülményt – ezzel viszont csak azt sikerült bizonyítani, hogy a győztesek nem követhetnek el népírtást vagy háborús bűncselekményt. Hiszen ők győztek. 

A szövetségesek oldaláról egyedül a lengyelek adtak hitelt a német értesüléseknek, mire Sztálin „német kollaboránsoknak” nevezte őket, és minden diplomáciai kapcsolatot megszakított velük. Wladyslaw Sikorski azonban nem hagyta annyiban a dolgot, eltökéltnek bizonyult abban, hogy az igazság napvilágra kerüljön. A britek, amerikaiak és szovjetek szerencséjére Sikorski nem sokkal később egy „véletlen balesetben” életét vesztette, ami után az emigráns kormány megmaradt tagjai inkább elcsendesedtek. 

Hasonlóan járt a háború utáni Lengyelországban a háborús hősként tisztelt Roman Martini is, aki feladatául kapta, hogy kiderítse, valójában mi is történt Katynban. Az utasításokat a jelek szerint ő sem igazán értette meg. Őt egyéves nyomozási eredményeinek nyilvánosságra hozatala előtt meggyilkolták. A hivatalos verzió szerint egy féltékeny vőlegény volt az elkövető. Bizonyítékai eltűntek, így 1990-ig megmásíthatatlan dogmává vált, hogy „a népirtást a németek követték el”. A világ pedig elhitte, hiszen miért is kérdőjeleznék meg a hivatalos narratívát? Ilyen súlyos kérdésben csak nem hazudnának az elismert szaktekintélyek… 

Gyebnár Dávid