Én ma már szinte csak a zene világában élek – interjú Sárdy Barbarával

„A zene a hivatásom, és nagyon szerencsés ember vagyok, hogy azt űzhetem, amire elhívva érzem magam” – fogalmazta meg Sárdy Barbara, azt az alapvetést, ami életét boldoggá és sikeressé teszi. Interjúnkban egyéb fontos részleteket is elárult életéből a népszerű zenepedagógus és énekesnő.

– Mi az, amire elsősorban hangsúlyt fektet a zenei területen? 

– Egyik meghatározó tevékenységem a zeneszerzés, a másik pedig a zenepedagógiai vonal, tehát az énektanítás. Ezek mellett előadóművészként is szoktam még tevékenykedni, de én magam kevesebb hangsúlyt fektettem mostanában arra, hogy szervezzek magamnak koncerteket, mert az ambícióim abszolút másfelé vittek az utóbbi időben.

– Amikor komponál, milyen jellegű művek születnek meg Öntől?

Katolikus kántor vagyok Sopronban, ott elsősorban klasszikus egyházzenét játszom, népénekeket, illetve olyan műveket, amelyek orgonára íródtak. Amikor alkotótevékenységet folytatok, akkor inkább a könnyűzenénél maradok, viszont a műfaj színes palettájából mindenféle stílus belefér – blues, rock, gospel –, igyekszem több stílusban otthonosan mozogni. Az utóbbi három évben két olyan művet is írtam, amelyekben fuzionáltatni tudtam az egyházzenét és a könnyűzenét.  Mostanában nagyon szeretek népdalokat megharmonizálgatni, mindig egy picit másra koncentrálok, hiszen változatos az érdeklődésem.

– Milyen képzettség kell ahhoz, hogy ezeken a területeken ilyen otthonosan mozogjon?

– Főiskolai vagy egyetemi szinten nem végeztem zenei tanulmányokat, felsőfokú szakmai képesítésem van ezen a vonalon. Kőbányára jártam a Póka Egon által alapított, és haláláig igazgatott művészeti iskolába, illetve elvégeztem a győri egyházmegyei kántorképzőt is.

Érdekességként el kell mondanom, hogy az egyetemi képzés hiánya egyúttal örök hajtóerőt is biztosít számomra, örök törekvést a fejlődésre, néha úgy érzem, mintha önmagamnak is be kellene bizonyítanom: megvan az a tudásom, mintha elvégeztem volna a dzsessztanszakot. 

Megjegyzem, hogy egy egészen más szakterületen viszont szereztem diplomát: kertészmérnök vagyok, gyógynövény szakon végeztem, bár azt is tüstént hozzáteszem, hogy sohasem dolgoztam az agrárágazatban.

– A komponálás mellett élete egyik fő tevékenysége a zenei oktatás, tudásának átadása. Miképp kell ezt elképzelni, hogyan működik ez Önnél?

– Tizenöt éve tanítok, és soha senkinek nem mondtam azt, hogy „Te ne énekeljél”! 

Az éneklés nem egyesek privilégiuma, nincs – nem lehet – olyan jelentkező, akiben nem látom meg a fejlődés lehetőségét. 

Hiszek abban, hogy ha valaki a zenében fejlődni szeretne, akkor tud is benne fejlődni, és nekem – mint zenetanárnak – az a dolgom, hogy ehhez minden szükséges segítséget megadjak.

– Bárkiből lehet ezek szerint egy kitűnő énekes, vagy énekesnő?

– Ezt nem mondanám, éppen ezért, mindenkivel őszintének kell lennem. Tehát nyilván nem fogom azt mondani egy intonációs problémákkal küzdő embernek, hogy te leszel majd a második Pavarotti.  Az viszont lényeges, hogy önmagához képest mindenki fejleszthető, aki fejlődni akar. A szorgalom nagyon nagy erény, és ha nem is kitűnő énekes, de hiteles előadó mindenkiből válhat.

– A tanítás a tanítvány mellett a tanárnak is örömet ad?

– Feltétlenül, én nagyon nagy örömömet lelem abban, hogy tulajdonképpen mindenkivel személyre szabottan tudok foglalkozni. A tanítványaim is nagyon sokfélék, van olyan kiváló technikájú énekes, aki már eleve azért jön el órára, hogy másban is fejlődjön. De van olyan is, aki mondjuk, dalt szeretne írni, vannak saját kis dalszövegei, és neki akkor abban segítek, hogy ezeket megfelelően formába öntsük. A feladataim tehát nagyon változatosak, sokrétűek, és ugyanakkor élvezetesek is.

– Az ének mellett hangszeres zenét is tanít?

Semmiképpen nem nevezném magam zongoratanárnak, de néha van olyan tanítványom, akit megtanítok például arra, hogy hogyan kísérje önmagát.

– Említette, hogy kántorképzőt is végzett, a kántorkodást foglalkozásnak, vagy szolgálatnak tekinti?

– Mindenképpen szolgálatnak, hiszen a hithez való viszonyom is némileg különleges. Felnőttkori megtérő vagyok, 33 éves koromban kereszteltek meg, utána elsőáldoztam, és bérmálkoztam is.

Én valóban katartikus élményként éltem meg a keresztelőmet. Amikor az ember úgy jár, hogy nem gyerekkorában kapja meg a hitre való nevelést, akkor nemcsak Istenben nem tanul meg hinni, hanem igazán semmi másban sem. A hit az emberi léleknek egy olyan csodálatos menedéke, amit ajándékba kap az ember a Jóistentől, de aztán azt egy életen át folyton gyakorolni, mélyíteni kell.

– Miért érezte szükségét, hogy felnőttként megkeresztelkedjen?

– Amikor anya lettem, már évek óta formálódott bennem az igény – egyre hangsúlyosabban – hogy szeretnék megkeresztelkedni. Nem tudtam azt, hogy mi is ez valójában, csak azt éreztem, hogy ez valami nagyon jó és fontos dolog a számomra. Tehát nyilván az ember az intuícióira hallgatva sodródik valami felé, abba az irányba, hogy őt tényleg hívja a Jóisten. Nyilván ez a megkeresztelkedés egy bizonyos előkészítést igényelt, ezért elmentem egy atyához, akihez aztán huzamosan jártam hittanra, és akkor, amikor ő már úgy érezte, hogy eljött az idő, akkor megkeresztelt.

Azt is el kell mondanom, hogy ez egy nagyon meghatározó élménye volt az életemnek; végigzokogtam a keresztelőmet, s akkortól kezdve azt is tudtam, hogy ebben a dologban én sokkal mélyebben szeretnék elmerülni. Ezért ezután jelentkeztem, és elvégeztem a győri egyházmegyei kántorképzőt, ami egy négyéves iskola volt.

– Úgy érzi, más az, ha valakit felnőtt korban keresztelnek meg, mint ha kisbabaként?

Ha az ember saját maga választja a keresztséget, az nyilván egy mélyebb, és átfogóbb vállalás, mint amikor egy pólyás kisbabát a keresztvíz alá tartanak. Ilyenkor a keresztszülők vállalják, hogy elköteleződnek a gyermek vallásos keresztény nevelése tekintetében, s mindazokban a dolgokban, amelyek ezzel járnak. Felnőtt keresztelésnél már nincsenek keresztszülők, itt már magunknak kell ebben a szellemben élni, alakítani életünket.

– A vallás egy bizonyos értékrendet határoz meg. Mi volt még az Ön számára meghatározó sarokpont az életben?

– Közeledve az ötvenedik életévemhez, sokszor elgondolkodom azon, mik voltak azok az események, amelyek meghatározóak voltak számomra életemben. Az egyik ilyen mindenképpen a zene. Szüleim, nagyszüleim orvosok voltak, de anyukám és nagymamám is tudtak zongorázni, ezért minket is járattak zeneiskolába. Nem azért, hogy zenészek legyünk, hanem csak úgy, az általános műveltség részeként tartották fontosnak a zenetanulást.

Amikor zongoráztak, a nagymamám mindig háborús nótákat, régi magyar filmzenéket játszott és énekelt, anyukám pedig Beatles-dalokat és táncdalokat. Ha pedig társaság jött hozzánk, kezdetben ugyan volt egy kis iszogatás, de a végén a felnőttek mindig a zongora körül kötöttek ki és énekeltek. Mi a testvéreimmel sokszor meghúzódtunk a szoba sarkában és hallgattuk őket. 

Nagyon kicsik voltunk, de már kívülről fújtuk például az „Ott, ahol zúg az a négy folyót”, pedig a ’80-as évek elején azt még nem is lehetett annyira hangosan énekelni. 

Bizonyára ennek is köszönhető, hogy a zene szeretete mellett az irredenta dalokban megfogalmazott lelkületet is mélyen magamba szívtam.

– Önnek is van két lánya. Ők követik édesanyjuk példáját?

– Annyiban mindenképpen, hogy kiválóan zenélnek, szinte minden hangszeren játszanak. A kisebbik most fog érettségizni; a nagyobbik a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jár, prózai szakon másodéves: Vidnyánszky Attila és Rácz József az osztályfőnöke. Nagyon elhivatott ember a lányom is, most természetesen a színházra koncentrál elsősorban, de nagyon boldog vagyok, hogy közben mindig zenél, és csodálatos dalokat is ír. Egyelőre azt mondják a lányaim, hogy nem akarnak zenei pályára menni, de ki tudja ez hogyan alakul, hiszen én sem zenésznek készültem.

– Ön is sokszor a művészek nem könnyű életét élte. Engedné egyébként a gyermekeit ilyen pályára?

– Úgy érzem, egy anyának nincs más választása, mint azt kívánni, hogy boldog legyen a gyermeke. Ha szétnézek a művészvilágban, akkor vannak olyan dolgok, amiktől féltem őket, de az én aggodalmammal nem sokra megyünk. A nehézségekkel a gyermekeimnek saját maguknak kell majd megharcolniuk. Az én kívánságaim mellékesek, persze elképzelem, hogy boldog családban élnek, gyermekekkel, és csodálatos, szerető férjükkel. Ezt mind nagyon-nagyon szeretném, de ezt mindig a Jóistentől kérem a számukra.

– Ezeket kívánja lányainak, de önmaga még mit szeretne elérni a pályán, az életben?

– Azt hiszem az ember életében, – és így a művész életében is – az a siker, amikor megtapasztalja, mi az, hogy lelki béke. Én most abban vagyok. Nem érzem úgy, hogy az életemben voltak felesleges vargabetűk, minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Nincsenek különösen nagy vágyaim, a zeneszerzést is elsősorban azért csinálom, mert borzalmasan szeretem ezt a tevékenységet. 

A művészember, az alkotóművész egy szurokfáklya: meggyújtja magát magának is szívesen, ha kell – persze nyilván azért jobb érzés, amikor sokaknak világíthat. 

Azért elárulom egy konkrét álmomat: nagyon szeretném a két legutóbbi művemet – az egyiknek Gospel Passió a címe, és történetét tekintve teljesen hagyományos passió, tehát Krisztus szenvedéstörténete; a másik pedig a Magyar Zsoltárock című művem, ami Berzsenyitől Pilinszkyig jó néhány istenes vers megzenésítése – bemutatni Budapesten. Az alkotásban azt a küldetést szántam nekik, hogy sokfelé, sok embernek hirdessék Isten dicsőségét. Jó lenne, ha húsvét előtt közönség elé tárhatnám ezeket egy nagyszabású koncerten – a szülővárosom, Sopron után –, a fővárosban is.

– Valamikor nemcsak művészeti, hanem politikai kérdésekben is megnyilvánult, ezzel napjainkban mi a helyzet?

– Teljesen tudatosan távol tartom magam a politikától, nem is vagyok igazán naprakész benne. Volt az életemnek egy időszaka, amikor egészen más volt a helyzet. 

Rettentően szerencsés vagyok – illetve ezt is a Gondviselés szerető kezének tulajdonítom –, hogy Csurka István környezetében tanulhattam, és fejlődhettem, ez az egész gondolkodásomnak egy medret adott. 

A Pannon Rádiónál fantasztikus magyarokat ismertem meg az ezredforduló környékén, ez egy nagyon szép időszak volt, nem bánom egyetlen pillanatát sem, de ennek a korszakomnak már vége. Az értékrendem nem változott, azonban a magam politizálása tekintetében már nem a hangos hitvallásban, hanem a csendes szolgálatban hiszek.

Óvom magam attól, hogy mondjuk, egy énekórán szóba kerüljön az, hogy ki milyen világlátású, milyen nézeteket vall, vagy, hogy kire fog szavazni. Olyankor csak az a fontos, ki hogyan tud fejlődni énekben, zenében – minden mást kívül kell hagynunk, s úgy gondolom, ez teljesen rendben is van így.