A legsötétebb sztálini időket élik át a kárpátaljai magyarok

A négy éve tartó ukrajnai háború következtében 100 ezer alá csökkent a kárpátaljai magyarság lélekszáma, a magyarellenes intézkedések azonban már évekkel korábban elkezdődtek – Szepesi Kálmán véleménycikke. 

A kárpátaljai magyarok mindennapjai 2022 óta gyökeresen megváltoztak, noha már idestova tizenkét esztendeje ki vannak téve különböző magyarellenes támadásoknak. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség csak 2014 és 2018 között 426 magyarellenes megnyilvánulást rögzített. A konkrét akciók között szerepelt a vereckei honfoglalási emlékmű felgyújtása, valamint a beregszászi Kerek-hegyen álló magyar zászló és az ungvári Petőfi-szobor megrongálása is. 

Az egyéni akciókat a majdani fordulatot követően állami szintű intézkedések követték. Emlékezetes, hogy Ukrajna 2017-ben törvényt fogadott el arról, hogy az országban élő nemzetiségeknek ukrán nyelven kell tanulniuk a középiskolákban és a felsőoktatási intézményekben. 

Kijev nem kímélte a magyar jelképeket sem, az ukrán többségű Munkácsi Városi Tanács 2022. október 13-án döntött a munkácsi Turul-emlékmű eltávolításáról. 

Az állami szintű magyarellenességnek végül a magyar pedagógusok is áldozatul estek. Schink Istvánt, a munkácsi II. Rákóczi Ferenc Középiskola igazgatóját jogtalanul menesztették állásából, később pedig a nemzeti szimbólumok használatát és a magyar nemzeti himnusz éneklését is megtiltották a tanévnyitókon. 

Mindezen intézkedések nem egyedülállóak Kárpátalján

A szovjet megszállást követően, 1944 novemberében a Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa rendeletben utasította a lakosságot a magyar és német nyelvű feliratok eltávolítására, és megtiltotta a magyar nemzeti szimbólumok használatát. 1945-ben pedig az iskolai könyvtárakban található nem orosz és ukrán nyelven íródott könyveket eltávolították. Ezután az iskolákban a magyar nyelvet fokozatosan kiszorította az orosz „mint az állampolgári egyenrangúság biztosítékának hirdetett birodalmi nyelv”.

A kárpátaljai magyarság közösségi traumája azonban a málenkij robot volt, melynek során etnikai alapon 30 ezer magyar férfit hurcoltak el szovjet hadifogoly- és munkatáborokba. Rehabilitációjukra a mai napig nem került sor. 1944 novemberében a hírhedt 0036. számú parancs értelmében magyar és német nemzetiségű férfiaknak „háromnapi munkára” kellett jelentkezniük. Ha nem volt meg az előírt létszám, akkor az utcáról szedték össze a járókelőket úgy, ahogyan ezt most az ukrán toborzók teszik a háború ötödik évében. 

Dupka György történész a budapesti Kárpátaljai Szövetség székházában tartott, A háború emberi ára című könyvbemutató kapcsán fejtette ki, hogy Kárpátalján a templomokban már alig vannak magyar férfiak. Csak úgy, mint 1944-ben. 1944 telének gyászos emléke nem intett búcsút a Szovjetunió széthullásával, inkább annyit mondott: a viszontlátásra.

Ukrán emlékezetpolitikai katyvasz

Ukrajna ugyan az „Euromajdan” óta igyekszik megszabadulni a szovjet múlttól, például a Lenin-szobrok eltávolításával – azonban emögött is sokkal inkább egy oroszellenesség van, mintsem egy valódi antikommunizmus! –, azonban a magyarellenes intézkedésekben előszeretettel nyúl vissza a Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártja által 1944 novemberében kikiáltott Kárpátontúli Ukrajna intézkedéseihez. 

A kérdés azonban az, ha Ukrajna mindenáron szabadulni kíván a szovjet múlttól, akkor miért tart igényt akár a keleti területekre, akár a Krímre, melyeket a szovjet időkben kapott meg? És ha szintén az „Euromajdan” óta állami szintre emelkedett Sztepan Bandera kultusza, aki a mainál jóval kisebb, Kijev környékéből, Galíciából és a lengyel területekből álló – Kárpátalja nélküli – Ukrajnát képzelt el, akkor miért ragaszkodik Kárpátaljához? És ha Ukrajna példaképnek tekinti az Ukrán Felkelő Hadsereget (UPA), akkor miért tart igényt Lengyelország támogatására? Miközben az UPA több mint százezer lengyelt gyilkolt meg a volhíniai mészárlás során.

Szepesi Kálmán

Kapcsolódó: