Krasznahorkai: Számomra a magyarság nem büszkeség tárgya, hanem egy leküzdendő korlát

„Az én Magyarországom a nyelv Magyarországa, és nem a huszároké. Messzire kerültem a magyar világtól, a butasággal beszennyezett magyar fogalmától. Minden populizmusnak kitett államban szörnyű dolgok történnek, de semmi sem mérhető intenzitásában és brutalitásában ahhoz, ami Magyarországon zajlik. A manipulációnak ez a képessége a fertőzés forrása” – mondta Krasznahorkai László a la Repubblicának adott interjúban, melyet az Index szemlézett. A Magyarországon született Nobel-díjas nem győzte ecsetelni, mennyire nem jelentenek számára semmit a nemzeti mítoszok vagy a történelmi jelképek. 

Krasznahorkai László teljes ömlengésétől megkímélnénk olvasóinkat, akit érdekelnek „magvas” gondolatai, azok az Index hasábjain elolvashatják a hungarofób író okfejtéseit. Mi csak a lényeget emeltük ki. 

Sokatmondó, hogy még az Index is így ír eme részről: „Krasznahorkai László akkor váltott a legélesebb hangnemre, amikor szülőhazája került szóba. Számára a magyarság nem büszkeség tárgya, hanem egy leküzdendő korlát, a jelenlegi politikai helyzetet pedig klinikai esetként írta le”. Ez ugyanaz a Krasznahorkai, akit nemcsak a magyarellenes, globalista oldal magasztalt az égig hazánkban, de az állítólagos „nemzeti-konzervatív” szalonjobboldal is körberajongott, mint újabb „magyar” Nobel-díjast. 

Meg is kapta kérdésnek, érez-e közösséget a magyar világgal. Keserűen elismerte, hogy „magyarnak született”, majd így folytatta:

„A magyarság ellen azonban minden erőmmel küzdök. Miért cserélném le a világpolgárságot arra, hogy csak magyar legyek? Viszonyom a magyarsághoz olyan, mint a folyóparti kőhöz. Nem tudom, miért nem albánnak vagy szlováknak születtem. Nem akarom ideologizálni a nemzethez – különösen Magyarországhoz – való tartozást. Mindig vannak populista hullámok, emberek, akik büszkék a hazára, arra, hogy magyarok.”

Itt már igazán belelendült a köpködésbe, így nem tudta megállni, hogy folytassa:

„Büszke legyek a székre, amin ülök? Nagyon káros az a mód, ahogyan az emberek a hazáról beszélnek a valósággal összefüggésben. A származásnak nem sok köze van semmihez. Persze azokat, akik úgy beszélnek, mint én, gyűlölik.” 

Kiderült, nem sokra tartja se a magyar nemzetet, se a magyar történelmet. Erről így beszélt: „Messzire kerültem a magyar világtól, a butasággal beszennyezett magyar fogalmától. Minden populizmusnak kitett államban szörnyű dolgok történnek, de semmi sem mérhető intenzitásában és brutalitásában ahhoz, ami Magyarországon zajlik.”

Szerinte (csonka) Magyarország ma már nem is ország, hanem egy „tébolyda”, ahonnan az orvosok elmentek, a betegek pedig orvost játszanak. 

„Amikor egy interjúban azt mondtam, nem értem, miért olyan büszkék a magyarok a csatáikra, amiket mellesleg mindig elveszítenek, megtámadott a szélsőjobboldal. Nincs értelme vitatkozni. Még az egyébként okosnak tűnő emberek is az ideológia foglyai. Ahogy a magyar közmondás tartja: két külön malomban őrlünk, és az ő lisztjükből sosem lesz kenyér. Ez pedig egy beteg társadalmat épített fel” – magyarázza Krasznahorkai. 

Nem tudom, hogy végigaludta-e történelemóráinkat, vagy szándékosan ferdít, és évszázados berögződésből igyekszik minket „vesztes nemzetnek” beállítani, de ez koránt sem igaz. Rengeteg dicsőséges, győzedelmes csatánk volt, sőt – ahogyan a második világháborúban német katonák írtak honvédeinkről – „a magyarok még azt is tudják, hogyan kell meghalni”. Vérünkben van a hősiesség, legyen az győztes vagy vesztes csata. Igaz, ezt az ilyen Krasznahorkai-félék nem érthetik. Hogyan is érthetnék? 

Kapcsolódó: