Az üvegplafon mítosza

Minden egyes alkalommal, mikor egy valódi alternatívát jelentő (vagy annak látszó) párt előretör, a szalonkonzervatívok és liberálisok előjönnek az „üvegplafon” mantrájával, ezzel nyugtatva magukat és tántorítva el a bizonytalan szavazókat az érdemi alternatívára voksolástól. De vajon tényleg létezik ez a bizonyos „üvegplafon”? 

Mi az az üvegplafon?

Ezt a politológusok és megmondóemberek elsősorban a jobboldali, radikális, vagy szélsőjobboldali pártokra használják, a lényege, hogy ezen pártok vagy mozgalmak az általuk képviselt politikával egy bizonyos százalékon túl már nem képesek növekedni, mivel az emberek jelentős többsége jól ki lett tanítva, ezért viszolyog a „szélsőséges ideológiáktól”, és inkább leszavaz egy inkompetens vagy korrupt jelöltre, csak nehogy „szélsőségesnek” higgyék őt is. Felvetésüket egyszerre alapozták a csordaszellemre, illetve arra, hogy a kispolgár általában fél a címkéktől és a megbélyegzéstől. Nem véletlen, hogy a fogalom hamar megtetszett a külföldről pénzelt médiumoknak is, melyek sorra vették át, untig sulykolva, hogy egy bizonyos ponton túl már képtelen növekedni az a radikális mozgalom, mely hű marad elveihez, ezért – mondják ők – két út áll a nacionalista pártok előtt: vagy feladják a tovább növekedésüket, illetve a hatalom megszerzését gátló elveiket, vagy idővel eljelentéktelenednek. 

Milyen az az üvegplafon, ami folyton emelkedik? 

Nyilván már az önmagában érdekes kérdés, van-e értelme megszerezni a hatalmat, ha az odavezető úton megválunk a céljainktól, az elhatározásunktól és a világképünktől. Akkor mégis mivel leszünk mások, mint a rendszer, amit le szeretnénk váltani? Trump példája mutatja: semmivel. Érdekesebb azonban a tézis alaposabb vizsgálata, ugyanis ez az állítólagos „üvegplafon” (aminek épp az lenne a lényege, hogy egy bizonyos pontnál nagyobbra nem nőhet egy radikális párt) valahogy folyamatosan emelkedik. Ami önmagában egy paradoxon.

A 90-es évek elején ezt a bizonyos „üvegplafont” még egy-két százalékra tették, majd a MIÉP parlamentbe jutásával 1998-ban öt-hat százalékra árazták be. A párt parlamenti leszereplésével és Fideszhez simulásával (intő jel a következő ciklusra!) 2002-ben sikeresen kiesett az országgyűlésből, a balliberális oldal pedig elégedetten konstatálta, a „fasiszta veszély elhárult”. Aztán 2010-ben mindenki nagy megdöbbenésére az (akkor még radikális és valóban nemzeti) Jobbik 16,67 százalékkal szabályosan berúgta az ajtót, és égbe kiáltotta: Visszatértünk! 

A megmondóemberek és sajtóorgánumok mit sem törődve korábbi jóslataikkal, szépen megemelték az üvegplafont 17 százalékra, amiből aztán 2014-ben hirtelen több mint 20 százalék lett. Akkor aztán nem győzték hangsúlyozni, hogy az addigra már több mint egymillió szavazóval büszkélkedő Jobbik „most már tényleg elérte az üvegplafont, és innen nincs tovább! Ugye?”

Erre – megint – rácáfolva, a közvélemény-kutatások egy évvel később már a kormány kihívójának mérték a Jobbikot, mely alig hét-kilenc százalékpontra volt a Fidesztől. 2015-ről beszélünk, mikor még nem csapódott le a társadalomban az (MLM)ügynökök, megélhetési gazemberek és gumigerincű szélhámosok ámokfutása, mely később „néppártosodás” néven vált ismertté, és a történelem szemétdombjára küldött egy nagyreményű pártot. 

Megint a régi nóta

Az, hogy folyamatosan tévednek, korábban sem zavarta ezeket a „szakértőket” és „elemzőket”, így a Mi Hazánk folyamatos erősödésével megint elővették régi hazugságaikat, miszerint elvhű, nemzeti, helyenként radikális, programmal nem lehet kormányra kerülni. Arra csak a „néppárti” ideológia képes. 

Eme „értelmiségiek” szerint a Mi Hazánk a régi, meg nem oldott problémák felvállalásával „beskatulyázta magát” egy „megosztó rétegpárttá”. Az elveink, a következetességünk és a víziónk pont, hogy nem a gyengeségünk, hanem az erősségünk. Ezek miatt sikerült állva maradnunk a „Tisza áradása” ellenére is, sőt, még erősödnünk is 2022-höz képest, hiszen az elvtelen „kormányváltás minden áron” üzenetére jó érzésű magyarok tömegei mondtak nemet. Váltani kell, de nem mindegy, mire. 

Mi, akik elvek és ideák szerint éljük az életünket, nem pártlogókban, százalékokban, meg szavazatszerzésben gondolkodunk, hanem elveink vannak és vízióink, amelyek mellett tűzön-vízen át kitartunk. És ez rengeteg embernek szimpatikus. 

Elveket a hatalomért? 

Toroczkai László korábban gyakran beszélt arról, a Mi Hazánk nem fog idomulni a közhangulathoz, a mi célunk, hogy a magyarok többsége ismerje fel, egyedül mi harcolunk a nemzet felemelkedéséért, csak mi menthetjük meg Magyarországot a rá váró katasztrófától.

A „néppártosodás” a gyakorlatban nem más, mint az elvek feladása a hatalom érdekében. Ha elindulunk egy úton, mert meg akarjuk változtatni a rendszert, amiben élünk, ám útközben elkezdünk kompromisszumokat kötni, először csak erről mondunk le, majd csak arról, akkor a kormányrúdhoz érve azon kapjuk magunkat, hogy éppen olyan elvtelen, megalkuvó szélforgók lettünk, mint akiknek az elsöprésére érkeztünk. Mi hatalomra kerültünk, de az ideáink nem. Akkor mi értelme volt az egésznek? 

Rétegpárt-e a Mi Hazánk? 

A választások közeledtével, noha idén kevésbé hangsúlyosan, de azért többször előkerült az „üvegplafon” mítosza, még a Mi Hazánkkal szemben egyébként kevésbé elfogult, inkább objektív és korrekt, mint kritikus csatornák és véleményformálók körében is. Nekik üzenem, hogy – ahogy azt fentebb láthattuk – 

az üveg sajátos tulajdonsága, hogy könnyen törik.

Radikálisok vagyunk? Természetesen. Egy ilyen velejéig rohadt rendszert, melynek gyökerei az elsikkasztott rendszerváltáson túlra, egészen a Kádár-rendszerig nyúlnak vissza, csápjai pedig már behálózták az egész országot, csak radikálisan lehet felszámolni. Ha csak a helyükre ülünk, az csupán vezércserét jelentene, nem rendszerváltást. Tényleg elhiszi bárki, hogy az exfideszesekből és globalistákból összetákolt Tisza Párt majd elhozza az aranykort? Kivel? Magyar Péterrel, aki megtestesít a NER-ből mindent, amit a szavazói (elvileg) gyűlölnek a rendszerben? Netán a BlackRock-os Kapitány Istvánnal? A Fidesz tehetségtelenebb szárnya már tiszás, és ők építenek majd új aranykort? 

Hallgatva egyébként a tiszás kirohanásokat, egyre többször merül fel bennem a kérdés, mi lennénk szélsőségesek? Miért? Mert rendet akarunk az országban? Mert Magyarországon a magyar érdekeket tartjuk a legfontosabbnak? Mert hiszünk az önálló nemzetgazdaságban? Mert meg akarjuk védeni a gyermekeinket a pedofiloktól és az elmebeteg, perverz aberráltaktól? Én elhiszem, hogy ezek a gondolatok a fehérgyűlölő, nemzetellenes liberálisok számára riasztóak és szélsőségesek, de hadd ne ők legyenek már a fokmérő. 

Főleg azután nem, hogy a Covid-diktatúra idején ők követelték a legelvetemültebb korlátozásokat, ők zárattak le egy egész kontinenst, és ők akartak rákényszeríteni emberek millióira egy kísérleti vakcinát, melynek mellékhatásaiért még csak felelősséget sem vállaltak (bizony, mi nem felejtünk). Ha a „szélsőségesre” keresünk példákat, nézzük meg a liberálisok magatartását a Covid-diktatúra előtt és közben, és meglátjuk, valójában kik is a szélsőségesek. (Az pedig csak hab a tortán, hogy minden parancsunknak engedelmeskedett a Fidesz-kétharmad, mintha nem is ők, hanem Gyurcsányék kormányoznának.) Nézzük meg mi folyik Nyugaton. Hogyan harcolnak az egészséges értékrend ellen, hogyan nevelik a fiatalokat öngyűlöletre és fehér bűntudatra. Én két szélsőséges ideológiát látok ma Európában, és azok: a kultúrmarxizmussal vegyült liberalizmus, illetve a talmudi érdekeket maximálisan kiszolgáló kóserkonzervativizmus.

Azt se hiszem, hogy a Mi Hazánk „jobboldali” lenne. Eleve teljesen fals a XXI. században ez a jobb-bal felosztás. Ami igazán számít, hogy ki gondolkodik nemzetben, és ki képviseli a globalisták érdekeit. A DK, Kutyapárt és elvtársaik ebből a szempontból nem árulnak zsákbamacskát, ők nyíltan globalisták, míg a Fidesz „jobboldali, konzervatív” pártként szolgálja ki a világot irányító pénzügyi elitet. Ők a nyugdíjasok, a nagytőkések és a külföldi multik pártja. A fiatalokat teljesen elvesztették, hiszen már rég nincsenek se elveik, se ideáik, így aligha vonzóak az idealisták számára. De nem is keresik a kegyeiket, hiszen a magyarság fogy, így nincs is rájuk szükségük a hatalmon maradáshoz. Kis Grófo és Győzike becsatornázásával pedig elég világossá tették, hogy mely rétegek körében kívánják megszilárdítani támogatottságukat. A Tiszáról pedig azt se tudjuk, hogy micsoda, hiszen az orbánofóbián kívül semmit nem kínál. És nem is várnak el tőle mást a szimpatizánsai. 

Egyedüli pártként a magyarság képviseletében

A Mi Hazánk egyedüli pártként képviseli a dolgozókat, egyedül a Mi Hazánk programjában vannak markáns szociális elemek, és a nemzetgazdaság állami beavatkozással történő támogatása a karvalytőkével szemben. Ugyanakkor fontos a párt számára a magyar fiatalság és a magyar jövő, a mezőgazdaság és a rá épülő feldolgozóipar helyreállítása, az innovatív ötletek támogatása, és az ellenállás akár a globalista techóriásokkal, akár az országok feletti kontrollra törekvő szervezetekkel szemben. Programját tanulmányozva

a Mi Hazánk potenciális szavazói között van mindenki, aki hisz a nemzetgazdaságban, aki mezőgazdaságból él, aki kétkezi munkás, aki innovatív fejlesztésekben vesz részt, vagy azokat támogatja, aki, noha városban él, mégis fontos számára, hogy egészséges, hazai, nem pedig külföldről importált, vegyszerezett vagy GMO-s ételeket egyen. 

De potenciális szavazó az a fiatal is, aki friss diplomásként itthon szeretne megélni, családot alapítani és gyermeket nevelni.

A hitelesség, a következetesség és az elvek már most látható eredményeket hoznak. Nem csak a parlamenti küszöböt sikerült átugrani '22-ben, de a Tisza ellenére is tovább erősödtünk. Ha annyira „rétegpárt” lennénk, akinek esélye sincs tovább növekedni, jóval korrektebbül bánna velünk a „függetlenobjektív” sajtó, nem lennénk példátlan cenzúrának kitéve a közösségi médiában, és nem a Mi Hazánk lenne a legelhallgatottabb párt Magyarországon. Ha csak fele annyi emberhez eljutna, mit képviselünk valójában, mint ahány emberhez Magyar Péter demagóg semmitmondásai eljutnak, ha csak lehetne Facebook-oldala Toroczkai Lászlónak, amit aztán nem „csavarnának le”, nem cenzúráznának, most mi állnánk 30 százalékon, és nem a Tisza. 

A Mi Hazánk növekedésének gátja nem az, hogy „szélsőséges” lenne, hanem az irányított média, mely hatalmas veszélyt lát a pártban, ezért amikor éppen nem elhallgatja, akkor konzekvensen hazudik a pártról, hogy a közvélemény manipulálásával a lehető legtöbb embert riassza el a valódi alternatívától. Illetve a közösségi média, mely évek óta gátlástalanul avatkozik be a magyarországi (és európai) választásokba, de ez sem a magyar kormánynak, sem az Európai Uniónak nem szúr szemet. 

Módszereik aligha újak, ezt csinálják már az 1800-as évek közepe óta. Ezért nem tudják a kedvünket szegni az ilyen aljas módszereikkel sem. Csak még elszántabban harcolunk a végső győzelemig, mely el fog jönni. Mert a magyar igazságnak végül győznie kell!

Gyebnár Dávid

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

Kapcsolódó: