Veszélyben a gyerekek – „végigültük” az új érzékenyítő tréninget

A Háttér Társaság ezúttal a pedagógusok számára indított érzékenyítő képzést. Az oktatásban dolgozó szakembereknek szóló e-learning kurzus felnőttképző engedélyszámmal is rendelkezik. Bár állításuk szerint az a célja, hogy a tanárok tényeken és tudományos kutatásokon alapuló ismereteket szerezzenek a társadalmi kisebbségekhez tartozó diákok helyzetéről – mint pl. a lány tanulók (igen, szerintük kisebbségnek számít) –, a „tananyagból” kiderül, hogy a szokásos propagandát próbálják sulykolni.

A társadalmi normák felrúgása

A tanfolyam első modulja az általuk „normakritikus pedagógiának” nevezett megközelítésről szól, amiben azt állítják, hogy reflektálni kell a közvetített normákra. Valójában azonban ezzel megkérdőjelezik a jól bevált társadalmi szabályokat: a rendet, a tekintélyt, a viselkedési és erkölcsi elvárásokat. Azt sugallják, hogy ezek nem a közösség érdekeit szolgálják, hanem elnyomó, múltból örökölt konstrukciók, amelyeket le kell bontani. Ez szembemegy minden egészséges társadalom működésével, ahol a normák épphogy a közös együttélés alapjai – nem „káros üzenetek”, hanem megtartó erők.

Az oktatás nem arra való, hogy szétboncolja ezeket az alapelveket, hanem hogy átadja őket. Az iskolának nem az a dolga, hogy „kritikusan reflektáljon” a társadalomra, hanem hogy a fiatalokat megtanítsa becsülettel, felelősséggel és rendben élni benne. Ha a pedagógus nem közvetít normákat, hanem folyton megkérdőjelezi őket, akkor káoszt nevel – nem gyereket.

Fiúk a lánymosdóban?

A kurzus szerint az iskoláknak külön figyelmet kell fordítaniuk az LMBTQI-tanulók bevonására (inklúziójára) is. Viszont amikor egy fiatalkorú, fejlődésben lévő kamasz önmagát például transzneműként azonosítja, akkor nem az a teendő, hogy feltétel nélkül megerősítjük egy olyan életmód követésében, amit később megbánhat. A tananyaggal ellentétben ilyenkor segítenünk kell a tisztánlátását, hogy egy stabil, normális önképet tudjon kialakítani. Az identitáskeresés természetes serdülőkori folyamat, de ha tanári, intézményi oldalról ideológiai befolyásolás éri, azzal épp a legvédtelenebbeket – a gyerekeket – sodorják veszélybe.

A kapcsolódó lecke panaszt emel az úgynevezett heteronormativitásra – vagyis arra, hogy a heteroszexualitás az alapértelmezett, általános és elvárt szexuális orientáció. A szöveg kifogásolja, hogy az emberek automatikusan heteroszexuálisnak tekintenek másokat, amíg ki nem derül az ellenkezője. Ebben azonban semmi kivetnivaló nincs, pusztán a valóság tükrözése: ha a társadalom túlnyomó része heteroszexuális (95 százalék fölötti arányban), akkor evidens, hogy ez a kiinduló feltételezés. Elvégre az ételérzékenyeket sem halljuk panaszkodni, ha alapból azt hiszik róluk, hogy mindent fogyaszthatnak.

A tréning összeállítói szerint viszont ez a hozzáállás megerősíti „azt az elképzelést, hogy a heteroszexualitástól való bármilyen eltérés abnormális vagy deviáns”. Nos, ha valami eltér a biológiai többségtől és társadalmi normáktól, akkor az a szó szoros értelmében deviáns – ez nem szitokszó, hanem meghatározás.

A lecke szerint „A dolgozók szankcionálják, ha azonos nemű párok kézen fogva járnak a folyosón, míg az ellenkező neműek esetében nem büntetik ugyanezt a viselkedést”. Valójában azonban általában pont a fiú-lány párokra szólnak rá ilyen esetben az iskolában, mert az alapvetően szexuális töltetű viselkedésre utal, míg a kézen fogva járó fiatalabb lányoknál megszokott, hogy együtt járnak úgy például mosdóba. Tehát nem azért szól rájuk a pedagógus, mert azonos neműek, hanem azért, mert ennek nem az iskolában van a helye – akkor sem, ha már korban elég érettek hozzá. 

A szöveg „káros” feltételezésként említi az úgynevezett cisznormativitást is – miszerint az az elfogadott, hogy az emberek nemi identitása megegyezik a születési nemükkel. Mivel ez az elsöprő többségnél így van, a transzneműség szintén bomlasztó magatartás. Nem a társadalom hibája, hogy a normalitást tekinti normának.

Ez milyen állat? (Kép forrása: Xochi Mochi/Instagram)

Különösen problémás a tananyag azon része, amely szerint a tanároknak a választott nevén kell szólítani a transznemű diákot, és döntést kell hozniuk arról, használhatja-e a másik nem mosdóját vagy öltözőjét. Alapesetben ennek teret sem kellene engedni, azt meg pláne semmi nem indokolja, hogy egy biológiailag fiúgyerek a lányok öltözőjében vagy mosdójában jelenjen meg. A leckében foglaltak szerint a transzneműek mosdó- és öltözőhasználatával kapcsolatban az iskolának meg kellene kérdeznie az érintetteket, hogy nyitottak-e arra, ha a szóban forgó transznemű tanuló a nekik szánt helyiséget használná. Ha nem, akkor más megoldást kell találni – de a kurzus szerint nem azért, mert ő okozna kellemetlenséget ezzel, hanem azért, mert a transzneműt „kiteszi a bullying kockázatának”. Mindez jól mutatja, hogy a tanfolyam készítői szemében a többség biztonságának és komfortérzetének fenntartása nem bír kellő jelentőséggel.

(Kép forrása: https://www.citizengo.org/)

De mi alapján hoznak végül döntést? Ha egyvalaki is azt mondja, hogy zavarná, akkor nem lehet? Vagy többségi elven működne, ezzel feszültséget vagy traumát okozva akár a nebulók felének? Mi a helyzet egy év elteltével, amikor beérkezik egy új évfolyam? Új felmérést kell végezni? Mint látható, eleve rengeteg problémát felvet, hogy egyetlen diákhoz igazodni tudjon az iskola, továbbá aránytalanul sok munkát is igényelne a kivitelezése. A tananyag semmilyen gyakorlati, észszerű megoldást nem kínál – pedig lenne: nem engedni, hogy a kiskorúak fejlődését ilyen ideológiák torzítsák.

Szerintük a cigányokat bántják, pedig igazából a cigányok bántanak

A Háttér Társaság érzékenyítő kurzusa szerint „kiemelten fontos feladat a […] roma tanulók számára inkluzív iskolai környezet megteremtése”. Tehát az lenne az elvárás, hogy a tanárok az alap tananyag átadásán felül – amivel egyébként már eleve túl vannak terhelve  – még azzal is külön foglalkozzanak, hogy a cigányság kedvére való atmoszférát teremtsenek. Már ebből sejthető, hogy a kapcsolódó modul túllép a pedagógia racionális keretein, hiszen az iskolai környezet hozzájuk igazítása nonszensz. A Magyarországon élő kisebbségeknek kell igazodni az itteni rendhez, fegyelemhez és a közös szabályokhoz – épp, ahogy mi is alkalmazkodunk külföldi tartózkodásnál az ottani kultúrához.

A tananyag reflexből elutasít minden sztereotípiát és előítéletet, mintha azok pusztán ok nélküli gyűlöletből erednének. Csakhogy az emberek nem véletlenül vonnak le következtetéseket saját tapasztalataik alapján. Ha például valaki öt alkalommal él át fizikai bántalmazást, és ebből négyszer cigány az elkövető, akkor ne lepődjünk meg az előítéletes beidegződésen – hiszen ez egy önvédelmi mechanizmussá is válik. Az érzékenyítő szöveg olyan állításokkal is előrukkol, hogy a cigány diákokat „bullyingolják” (ez a szó szerepel a tananyagban ebben a formában). A realitás talaján maradva azonban épp az ellenkezőjét látjuk: 

sokszor a tisztességes magyar gyerekeket tartják rettegésben az – olykor három évvel idősebb – „megkülönböztetésmentesen integrált” osztálytársak. Aki ide született, tanulja meg a rendet, a fegyelmet, a közös szabályokat – nincs szükség semmiféle párhuzamos kulturális univerzumok működtetésére az iskolán belül.

A modul elnyomásnak titulálja, hogy a cigány kultúra, történelem, szerzők, művészek nincsenek kellően megjelenítve a magyar tankönyvekben. Ezzel kapcsolatban úgy fogalmaznak, hogy „A roma kulturális elemek oktatásba való bevonása [...] a nem roma tanulók számára is lehetőséget teremt a roma kultúrával való megismerkedésre”.  Ha viszont beveszik ezeket a tananyagba, az már nem „lehetőség”, hanem követelmény. A magyar oktatási rendszernek nem feladata, hogy egy etnikum saját történelmi önképét, folklórját kötelező tudnivalóvá tegye. Számos olyan magyarországi társadalmi csoport van, akik kérhetnének hasonló képviseletet – azonban erre nincs kapacitás a tanmenetben (de egyébként a médiában sem kellene erőltetni). Ha egyszer beemeljük a „roma kultúrát”, jöhet majd minden más kisebbség, csoport, identitás – a tanterv pedig szépen elveszíti nemzeti karakterét.

Ezenfelül a cigány „kultúrát” bele sem kell foglalni az oktatási anyagba, a gyerekek anélkül is megismerik. Aki Magyarországon nőtt fel, pontosan tudja, milyen. Találkozunk vele nap mint nap – a köznyelv már rég külön nevet is adott neki: cigánybűnözés. Ez nem „gyűlöletbeszéd”, pusztán a társadalmi tapasztalatok megnevezése. Az érzékenyítés nem fogja eltüntetni a valóságot – csak még veszélyesebbé teszi, ha letagadjuk.

A kultúra tanulható lenne, csak akarni is kellene

A jegyzetben felhívják rá a figyelmet, hogy a hátrányosabb helyzetű, kevésbé kulturált környezetből érkező tanulók alacsonyabb „kulturális tőkéje” hátrányt jelent, mert az oktatók ezt az ismerethiányt a szorgalom és a tehetség hiányának tudják be. Azonban ez a hozzáállás a felelősséget a külső körülményekre hárítja, ugyanis a kultúra elemeit egyaránt tanulja mindenki az iskolában.

A tanárok természetes módon tartják azokat tehetségesnek, akik értik a tananyagot, jól fejezik ki magukat, képesek absztrakt gondolkodásra – ez szimplán iskolai teljesítmény. A kultúra nem valami örökölt kiváltság, hanem tanulható, fejleszthető készség – bár amelyik diák nem akarja megtanulni, az nem is fogja. Erre sok példát láthatunk pont bizonyos kisebbségeknél, de ez nem azért van, mert ők el lennének nyomva, hanem egyszerűen nem is mutatnak rá hajlandóságot. Vagyis aki nem hozza otthonról, annak valamivel nehezebb, de ettől még nem válik áldozattá – ha van benne szorgalom és ambíció, akkor ugyanúgy bele tud tanulni. A baj nem az, hogy a tanárok „nem veszik észre” a kevésbé művelt háttérrel érkezetteket, hanem az, hogy a liberálisok szerint a rendszernek le kellene hajolnia azokhoz is, akik nem is akarnak tanulni, ezzel visszahúzva a többiek lehetőségeit a gyorsabb előrehaladásra. Ha valaki akarattal tanul, előre fog jutni, ahogy sokan meg is teszik.

A tréning szemrehányást tesz az elkülönítésre (szegregációra) is, pedig az több szempontból is hasznos lehet. Intézményen belüli szegregációként hivatkozik a tagozatos osztályokra, pedig annak elsődleges célja, hogy mindenki az érdeklődési körének megfelelően tudjon specializálódni. Ha valaki jobb eredményeket ér el, akkor a képességeinek hatékony fejlesztése, kiteljesítése érdekében célszerű ugyanolyan jól teljesítő nebulókkal egy csoportba tenni (ami akár egy rangosabb iskolát is jelenthet). Így nem fogja unni magát az órákon, és nem fogja őt hátráltatni, hogy a gyengébbek miatt lassabban haladnak. A kevésbé eredményes diákok is jobban járnak, ha külön csoportban egységes tempóban tudják feldolgozni a tananyagot, és a tehetségesebbeket se húzzák le így. Az ilyen szortírozás oktatói szempontból is előnyös lehet, hiszen más kompetenciákat igényel a jobban és a rosszabbul tanuló fiatalok kezelése. Azt pedig ne bélyegezzük már meg negatív szegregációként, amikor egy problémás iskolásokkal teli környezetből máshova íratják át a szülők a gyermeküket – hiszen ez a felelősségteljes döntés.

Több ösztöndíj jár a cigányságért, mint a kitűnő átlagért

A tananyag szerint az alacsony státuszú diákok esetén a továbbtanuláshoz való viszony negatívabb, mert a család tisztában van vele, hogy kevés az esély a vertikális mobilitásra. „Így az alacsony státusú (sic!) családok reális célként az alacsonyabb iskolai teljesítményt és végzettség elérését tűzik ki gyermekeik számára” – írják. A tapasztalat azonban egyáltalán nem ezt mutatja, hiszen egy hátrányosabb helyzetű szülő a saját életútjából kiindulva sokkal inkább ösztönzi az utódokat arra, hogy tanuljanak és minél magasabb végzettséget érjenek el, nehogy ugyanolyan hátrányos helyzetbe kerüljenek. Megfelelő teljesítmény mellett még a felsőoktatás is államilag támogatott, ehhez pedig a léc sincs túl magasan. Tehát eleve minden lehetőség megvan a tanulásra, de ezenfelül a kisebbségek pluszpontot is kapnak a felvételihez, a hátrányos helyzetűek pedig igényelhetnek további támogatást, például szociális ösztöndíjat.

„Hátránykompenzációs és az esélyegyenlőséget támogató tevékenységek hiányában így az iskola normái megerősítik az alacsony státusú (sic!) diákok hátrányainak fenntartását, s azt nem a társadalmi helyzetük, hanem képességeik és szorgalmuk hiányosságainak számlájára írják” – olvasható a tananyagban. Azonban Magyarországon számos „esélyegyenlőséget támogató” tevékenység van: tankönyvtámogatás, ösztöndíjak, pontszám-kompenzáció, tanárok általi előnyösebb kezelés (aminek lehet oka a következményektől való félelem), korrepetálás. Például a Miskolci Egyetemen a cigány hallgatóknak lehetőségük van jelentkezni a Görögkatolikus Roma Szakkollégiumba, ahol szállás mellett ösztöndíjat is kapnak, valamint a diákok a gyengébb tárgyaikhoz az intézmény által fizetett korrepetálást is igényelhetnek. Itt érdemes azt is megjegyezni, hogy

ennek az ösztöndíjnak a havi összege hozzávetőlegesen megegyezik a teljesítményalapú 5,0 tanulmányi átlagra járó tanulmányi ösztöndíj és a Nemzeti Felsőoktatási Ösztöndíj (korábban Köztársasági Ösztöndíj) együttes havi összegével.

A miskolci cigánykollégium által nyújtott szolgáltatások.
(Forrás: https://www.gkc-szakkoli.hu/osztondij/)

A lányok mint kisebbség? 

Ezzel a résszel kapcsolatban rengeteg kivetnivalót lehetne felsorolni, de röviden tekintsük át a lényegesebbeket: „A tananyagokat áttekintve arra is felfigyelhetünk, hogy alig jelennek meg női alakok lehetséges példaképként. A természettudományos tankönyvekben szereplő tudósok, a történelemórák során megismert történelmi alakok, az irodalomórákon bemutatott szerzők túlnyomó többsége egyaránt férfi”. 

Talán azért, mert a történelmi szereplők és tudósok túlnyomórészt férfiak voltak? Itt tényekről van szó, nem pedig elnyomásról. Nem lehet a múltat elferdíteni és olyasmit tanítani a gyerekeknek, ami hazugságokon alapszik.

„Másrészt, a nők férfiaknál jelentősen alacsonyabb keresetének és munkaerőpiaci hátrányainak egyik oka, hogy a hagyományos nemi szerepek előírásainak leginkább megfelelő, nőies munkakörök (pl. takarítás, idősgondozás, óvodapedagógia, tanítói és tanári pálya) ma is a munkaerőpiac legkevésbé megbecsült és legrosszabbul megfizetett szegmensébe tartoznak. Ha az oktatási rendszer a lány tanulóknak nem nyújt a másokról való gondoskodáson túlmutató női szereplehetőségeket, azzal aktívan hozzájárul a nők munkaerőpiaci hátrányainak fenntartásához” – olvasható a tananyagban.

Ez a mai világban nem igaz, ugyanúgy van férfi munkakörben, ami kevesebbet fizet, ahogy nőiben. És ugyanúgy van, amivel sokat lehet keresni mindkét nem esetében. A lányokra például sokszor rá is erőltetik a szülők az egyetemet – amit ők valójában sokszor nem is akarnak csinálni –  hogy jól fizető állást kapjanak.

A KSH adatai alapján a női hallgatók száma a felsőoktatásban évtizedek óta minden egyes tanévben meghaladja a férfihallgatók számát, a nők aránya alap- és mesterszakokon 55 százalék körül mozog.
(Kép: Remenyiczki Éva/Magyar Jelen, a KSH adatai alapján)

Sehol nem lehet azt látni, hogy a lányokat arra tanítják az iskolákban, hogy csak a gondoskodás a feladatuk. Sőt, erősen hiányos a mai világban a nők ösztönzése arra, hogy milyen fontos szerepük van a világban, a nemzet és egy család életében. Emiatt már egyre többször előfordul, hogy gyereket sem vállalnak, mert azt egy plusz tehernek gondolják a munka mellett, vagy azzal érvelnek, hogy tönkreteszi a karrierjüket. Akkor hogy lennének elnyomva, ha már itt tartunk?

„a kutatások eredményei azt mutatják, hogy [...] a pedagógusoknak eltérő sztereotípiáik vannak a fiú és lány tanulókról  [...] a pedagógusok a fiúkat többet és gyakrabban dicsérik, több visszajelzést adnak nekik"

A tanárok annak adnak több dicséretet, aki eleve jobban teljesít – nemtől függetlenül. Rengeteg példát láthatunk arra, hogy egy lány kiemelkedően jobb, és több dicséretet is kap, mint az osztály többi tanulója. De ha éppen egy fiú a tehetségesebb, és jobban teljesít mindenki másnál, akkor már rögtön azzal jönnek a feministák, hogy elnyomják a lányokat/nőket, holott erről egyáltalán nincs szó. Ha a fiúk jobbak valamiben, azt el kell ismerni, és fordítva is.

(Kép forrása: Getty Images)

A Háttér Társaság és az LMBTQ-lobbi tananyagában szereplő elképzelések olyan követelményeket támasztanának a tanárok felé, amelyek szembemennek a gyermekek egészséges fejlődésével, a többségi társadalom normáival, sőt a biológiai valósággal is. A többség jogosan elvárhatja, hogy ne a normális világot kelljen újraértelmezni egy hangos kisebbség kedvéért.

Az LMBTQ-lobbi iskolai jelenléte nem egy távoli terv, hanem a jelen valósága, amiről rendszeresen írtunk korábban is.

(Kiemelt kép forrása: Times-Herald)