Ez a budai túra alapvetően más, mint a többi – szubjektív benyomások az idei Kitörés túra kapcsán

Több mint nyolc évtizede, 1945 február 11-én, némileg talán elkeseredett, de mindenképpen mindenre elszánt magyar és német katonák kezdtek bele abba a küzdelembe, melynek célja volt kitörni a budai ostromgyűrűből. Nehéz harcok alatt, nagy veszteségek árán nyugati irányba próbálták meg átküzdeni magukat a saját vonalakig. Minden év februárjában ennek a hősi eseménynek állít emléket, ez előtt hajt fejet, a Börzsöny Akciócsoport által szervezett – mindenki számára nyitott – Kitörés túra, melynek nyomvonala az egykori várbeli kitörők menekülési útvonalához igyekszik igazodni.  Idén stábunk is ellátogatott a rendezvényre, hogy olvasóinknak pillanatképek felidézésével adjuk vissza ennek a teljesítménytúrának – ami egyben tisztelgés a valamikori hősök előtt is – a hangulatát.

Napjainkban szerencsére a túrán résztvevőknek csak az előttük álló kilométerekkel, az emelkedő vagy süllyedő terepszakaszokkal, a távolság és időjárás okozta kihívásokkal kell megküzdeniük. De bizonyára közülük sokan elgondolkoznak azon, hogy micsoda kihívás lehetett azoknak ezt a cseppet sem könnyű feladatot megoldani, akikre töltött fegyverekkel vadásztak a szovjet katonák, mert ők azt szerették volna elérni, hogy senki ne jusson ki élve a gyűrűből. A történészek mindig irtóznak a pontos számadatok kimondásától, de jó közelítéssel húszezer magyar és német katona kísérelt meg 1945 februárjában kijutni a bekerítésből, s közülük végül csak olyan közel hétszáz tudta elérni a saját vonalakat. 

Nyolcvanegy évvel ezelőtt tehát a budai Várban körülzárt magyar és német csapatoknak – gyakorlatilag felélvén minden készletüket – nem maradt más választásuk, mind kitörni az ostromlott várból és megkísérelni a lehetetlennek tűnő vállalkozást: áttörni az ostromgyűrűn, és eljutni a saját csapataikhoz. A helyzetet mi sem jellemzi jobban, mint a körülzárt Budapestet védő erők parancsnokának, Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführernek rádiótávirata, amit a Dél Hadseregcsoportnak küldött:

„Az ellátmányt feléltük, az utolsó töltény a csőben. A kapituláció vagy a védőrség harc nélküli lemészárlása között lehet választani. Ezért az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel támadni fogok. II. 11-én a sötétség beálltával kitörök. Szomor és Máriahalom között kérem a felvételt. Kérem az ellenséges erők lekötését minden eszközzel, valamennyi arcvonalon.”

Erre a heroikus harccselekményre emlékezik vissza minden évben a Börzsöny Akciócsoport által szervezett Kitörés emléktúra, amely évről évre egyre nagyobb népszerűségnek örvend mind a magyar, mind a külföldről érkező túrázók – és egyúttal kegyelettel emlékezők – előtt.

Idén az időjárás kegyes volt a túra résztvevőihez, hiszen, ha nem is szikrázó napsütésben, de alapvetően tavaszias időben gyülekeztek a Hadtörténeti Múzeum előtti sétányon azok, akik vállalták ezt az lélekemelő sportfeladatot. Hosszú sorokban türelmesen álldogáltak, s várták, hogy befizetve a részvételi díjat, megkapják azt a néhány lapos tájékoztatót, amely nemcsak információkat tartalmazott, de lepecsételve a túra teljesítésének igazolására is szolgált.

A túrát három távon lehetett teljesíteni: 25, 35, és 60 kilométer hosszú túraútvonalak voltak. A leginkább embert próbáló táv nyilván a leghosszabb volt, viszont ez idézte valójában vissza az akkori időket, az ostromgyűrűből kitörő katonáknak is ilyen hosszú utat kellett megtenniük – folyamatosan harcolva a rájuk vadászó szovjetekkel, és dacolva az akkori kemény tél kihívásaival –, míg eljutottak saját csapataikhoz.

A sorban állókat figyelve meglehetősen változatos kép bontakozott ki a szemlélő előtt. A résztvevők zöme tizen-huszonéves fiatalemberekből állt, de az idősebb generáció szintén jelentős arányban képviseltette magát. Szép számmal akadtak elszánt hölgyek is, ékes bizonyítékául annak, hogy a kitartás és az akaraterő nemtől független erények. Sőt, meglehetősen sok négylábú „bajtársat” is fel lehetett fedezni a tömegben, voltak tehát olyanok is, akik úgy gondolták, egy kiadós séta a leghűségesebb barátjuknak sem fog megártani. (Érdemes megjegyezni, hogy bár nincs tudomásunk arról, hogy az 1945-ös kitörés során bárki kutyával vágott volna neki az útnak, a feltételezés nem alaptalan. Számos korabeli ábrázolás és visszaemlékezés örökíti meg a német katonát hűséges kísérőjével, a mellette lépkedő németjuhásszal.)

Az öltözetek tekintetében is kavalkádszerű volt a túrára készülők látványa. A tömeget túlnyomórészt profi túrázók alkották, sokan érkeztek súlyos hátizsákokkal felmálházva és túrabotokkal felszerelkezve, ám akadtak olyanok is, akiknek a megjelenése azt sugallta, mintha csak egy rövid sétára ugrottak volna le a sarki boltba. Persze a legnagyobb figyelem azok felé fordult, akik autentikus öltözetben, katonaruhában vágtak neki az előttük álló távnak. Szemet gyönyörködtető látvány volt a csillogó katonasisakokban, jól szabott egyenruhában, fényesre tisztított bakancsokban elindulók vonulása.

De nemcsak az emléktúrán résztvevők jelentek meg fent a Várban, a rendőrség is nagy erőkkel képviseltette magát. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy az elmúltt években volt rá példa, hogy antifasiszta nézeteket vallók nemcsak verbálisan, de fizikálisan is bántalmaztak megemlékezőket. A rendőrség tehát mindent megtett annak érdekében, hogy erre idén már ne kerüljön sor. Tisztes távolban, de azért érzékelhetően voltak jelen, mind a várbeli, mind a Városmajori túraszakaszon, sőt a Városmajorba még rendőrkutyákat is kihoztak, biztos, ami biztos alapon.

Visszatérve a túrázókhoz, akik a kígyózó sorokat végig állva, végül eljutottak a regisztrációhoz, itt egy néhány lapos tájékoztatót kaptak kézhez. Ebben egyebek mellett szerepelt néhány fontos információ a túra lebonyolításáról, részletes útvonalterv, illetve az utolsó oldalon volt arra hely, hogy az ellenőrző pontokon – a 25 kilométeres távnál hat ilyen pontot adtak meg – érvényesítő pecsétet kapjon a túrázó.

Aki megkapta az ellenőrző lapját útnak is indulhatott. A Várnegyedet mindenki a Bécsi kapu téren keresztül hagyta el, ezután szinte bemelegítésként következett a Széll Kálmán térig jutás, majd a Városmajor. Az igazi kihívás a János-kórház épületénél kezdődött, innentől kezdve már nemcsak a távolsággal, de a magasságkülönbséggel is meg kellett küzdeni. Nem véletlen, hogy a Bűnvadászok busza is itt parkolt le, sőt néhány mi hazánkos politikus – Novák Előd alelnök, dr. Grundtner András jogi kabinetvezető, Balog Csaba budapesti elnök – is itt szemlélte meg a túra résztvevőit. Miközben a felállított hangszóróból pattogó katonadalok szóltak, tőlük minden túrázónak jutott egy kedves mosoly és néhány bátorító szó. A lelki támogatás mellett kézzelfogható segítség is várta az indulókat: a kihelyezett pogácsa és ásványvíz szerény, ám annál fontosabb figyelmesség volt. Talán apróságnak tűnik, de a megtett kilométerek után akadtak olyan pillanatok, amikor egyetlen korty víz is minden kincsnél többet ért.

Az idei Kitörés túra ismét jelentős érdeklődés mellett zajlott: összesen 3549-en vágtak neki a budai hegyeknek. A résztvevők eloszlása is figyelemre méltó: míg a 25 kilométeres távot 878-an, a 35 kilométerest pedig 362-en választották, a legnagyobb kihívást jelentő, 60 kilométeres távra rekordszámú, 2309 jelentkező nevezett.

A rendezvény hivatalos megnevezése – Kitörés 60 emlék- és teljesítménytúra – híven tükrözi kettős küldetését. A résztvevők többsége számára ez az út nem csupán fizikai erőpróba, hanem néma főhajtás is azok előtt, akik mindvégig hűek maradtak katonai esküjükhöz. Amikor minden remény elfogyott, a megadás helyett a harcolva kitörést választották. Jóllehet Budapest sorsa megpecsételődött és a budai Vár szovjet kézre került, a védők elszántsága és helytállása előtt tisztelegve ma is honvéd hőseinkként emlékezünk rájuk. A mai kor vándorainak pedig Arany János örökérvényű soraival üzenhetünk a jövőbe tekintve:

„Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!”

Kapcsolódó: