Plutokratikus zsarnokság parlamentáris néphatalomnak álcázva

A nyugati parlamentáris demokráciában mindig egy állítólagos „elit” sajátítja ki a hatalmat, amelyet úgymond a nép nevében gyakorol, „de mindenki tudja, hogy a demokratikus államforma a tőkések uralmát takarja” (Hamvas Béla). A tapasztalat megerősíti Robert Michelsnek a múlt századelőn kifejtett tézisét, miszerint a politikai pártok lényegében az oligarchia vastörvényeinek engedelmeskednek. Az oligarchia több formában is gyakorolhatja az egyeduralmat. Ezek közül az egyikhez újabban az Egyesült Államok szolgáltat iskolapéldát, és mivel a világ vezető demokráciájáról van szó és köztudottan mindig a fejétől bűzlik a hal, lefogadható, hogy rövidesen máshol is utánozni fogják. Gazdag István véleménycikke.

Az úgynevezett politüranniáról van szó, vagyis a választási komédia és a pozíciók családon belüli átörökítésének kombinációjáról. Arisztotelész számára a politürannia akkor valósul meg, mikor a hatalom néhány kézben koncentrálódik és átöröklődik. Az örökös oligarchák kollektív zsarnokként viselkednek, és logikus, hogy minden eszközzel küzdenek a véleménynyilvánítás szabadsága ellen, amely a valóban szabad, vagyis a médiamanipulációtól mentes választásokkal együtt veszélyeztetné hatalomátörökítési gyakorlatukat. Ezért se szeri, se száma a véleményvétséget szankcionáló és a politikai konkurenciát korlátozó törvényeknek.

Manapság az állampolgárt egyre rövidebb kötőféken tartják az adatbázisaikban mindnyájunkat nyilvántartó „demokratikus” hatóságok a legkülönfélébb intervenciós eszközökkel, és bár mindehhez a „közbiztonság” követelményét hangoztatják alibiként, valójában az állam sokkal inkább a plutokrata uralkodó kaszt biztonságáért és kiváltságainak fenntartásáért nyesegeti az egyéni szabadságjogokat, beleértve a szólás szabadságát is. Egyre szofisztikáltabb technikai apparátus szolgálja az egyén módszeres „lekövetését”, a bankkártyától a mobiltelefonon és a GPS-en át az utcai megfigyelő kamerákig.

A történelem folyamán békeidőben a „szociális ortopédia” (Michel Foucault) még sohasem volt ennyire nyilvánvaló és hatékony a szinte már teokratikusan mindenható kutakodásában, mániákusan igyekezve megerősíteni büntető-elrettentő, elnyomó-megelőző potenciálját. Egy olyan rendszer döntő szakaszában élünk, amely ugyan demokratikusnak hirdeti magát, de bármire képes, hogy az egyént tudatos dezinformáció révén tudatlanságban tartsa, állandó megfigyelés alá helyezve pedig szolgai „egyengondolkodásra” kényszerítse.

Tévedés azt gondolni, hogy a plutokratikus rendszerben hatalomba „választott” politikusok ugyanolyan emberi lények, mint a közönséges halandók. Valójában többnyire csak a pénzhatalom automatái, akik előre megírt forgatókönyv alapján játsszák a színielőadást, amelynek ők a sztárjai vagy inkább a csepűrágói. Mesterségesen heroizált hologramok a rájuk szavazó hiszékeny zombik számára. Napjainkban a despotizmust a „képviseleti demokrácia” szemfényvesztésével palástolják, az igazi hatalom azonban a rendszer kulisszái mögött megbúvó gazdasági potentátok kezében van.

A globális pénzrendszer urai a politikát hitvány mimézissé, vásári komédiává változtatták, amelyet hírnévre ácsingózó politikai hisztriókkal adatnak elő. Maguk a politikusok – akár jobb-, akár baloldaliak, többségükben egyaránt a planetáris plutokrácia lakájai – jól tudják, hogy uraik számára, tökéletesen csereszabatosak lévén, egy árnyéknál is kevesebbet számítanak. Ezért hajlandók részt venni a nép kizsigerelésében, amelynek a pénze és kényszermunkája a neoliberális rendszer hivatalos és hivatásos tolvajait, a banksztereket táplálja, miközben a „közbiztonságra” hivatkozva szisztematikusan szűkítik az egyéni szabadságjogokat. Minden emberi tevékenység szigorú felügyelete és a vagyonosok korlátlan kiszolgálása – ez a „demokratikus” hatalom törvényes erőszakának és álcázott zsarnokságának aktuális modus operandi-ja.

Még nem jutottunk el ugyan az Aldous Huxley által vizionált „hipnopédia” korába, amikor az egyén befolyásolása kémiai-genetikai manipuláció és hipnotikus indoktrináció révén már a születéskor elkezdődik, de bizonyosak lehetünk benne, hogy valahol már javában folynak az ezzel kapcsolatos tudományos kutatások. Kormányzóinknak addig is meg kell elégedniük a hagyományos dezinformációs és agymosási technikákkal, valamint a gondolati disszidensek megrendszabályozását célzó represszív módszerek széles skálájával. Ezek a szankciók az állásvesztéstől a (pénzbírságok formájában megvalósuló) vagyonelkobzáson át a börtönbüntetésig terjedhetnek.

A nyugati „demokráciákban” bármelyik egyetemi tanár, tudományos kutató, újságíró vagy eretnek szellem célponttá válhat, ha bizonyos tabutémákhoz nyúl. Minden tabutéma anatéma alá esik, és kiváltja az ortodoxia torquemadáinak azonnali fellépését, legyen szó a történelmi revizionizmusról, a második világháború objektív vizsgálatáról, a fasizmus és nemzetiszocializmus kommunizmussal való összehasonlításáról, a demokrácia mint egyedül üdvözítő társadalmi forma bírálatáról stb. Huxley szerint egy totalitárius társadalomban az egyeduralkodó gondolati ortodoxiától való elhajlás nagyobb bűn, mint egy vérbűntett. Nem meglepő tehát, hogy napjainkban a fősodratú médiumok teljesen egyhangúan elítélik a kozmopolita rendszergazdák által kötelezővé tett ideológiai dogmától eltérő véleményeket, miközben többé-kevésbé nyíltan mentegetik a különböző antiszociális és deviáns megnyilvánulásokat.

Napjaink túlellenőrzött, állandó megfigyelés alatt tartott és végletekig „dezinformált” társadalmában, amely kialakítja az öntudatlan alávetettségben élő engedékeny többség kollaborálását, a pénzhatalom állama zavartalanul folytathatja agresszív hitszegését a népek érdekei ellenében. Az agymosott többség állami Moloch általi könnyed manipulálása még sohasem volt ennyire az emberi elidegenedés szinonimája, mint manapság.

Gazdag István

„A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.